UNSEEN study
I work with darkness in my work. I make an attempt to show how people behave in the dark, what they do in a given space and which senses they use to discover it.
Total darkness can be compared to the loss of vision, although our eyes are wide open, we are not able to perceive the information coming from the outside world. So our secondary senses come into prominence to help our perception.
A collection of fumbling people becomes a typology. For someone it’s easier to orientate himself in the darkness, for others it is hard, some consider the space big, but others consider it small. During the experiment, I flashed into the space, which excludes full darkness for a few seconds. They saw things in front of them for a moment, but the luminous bodies only glitter in their memories, confusing the perception.
Like the photographed participants, I did not see anything between the flashes. I was experimenting with how much I could photograph what I did not see, just hear or suspect. Is it possible to perceive by the camera? In this case it is absolutely a relevant question.
Munkámban a sötétséggel foglalkozom. Kísérletet teszek arra, hogy az emberek hogyan viselkednek a sötétben, mihez kezdenek egy adott térben, megismeréséhez milyen érzékszerveiket használják.
A teljes sötétséget a látás elvesztéséhez hasonlíthatjuk, hiába tágra nyitott a szemünk, nem vagyunk képesek érzékelni a külvilágból érkező információt. Másodlagosnak tekintet érzékszerveink így előtérbe kerülnek percepciónkat segítve.
Tapogatózó emberek gyűjteménye egy kis tipológiává válik. Van, aki jobban tájékozódik a sötétben, van, aki rosszabbul, valaki nagynak, s volt, aki kicsinek érezte a teret. A kísérlet során villantottam a térbe, ami már kizárja másodpercekre a teljes sötétséget, mert egy pillanatig látjuk az előttünk lévő dolgokat, viszont a világító testek csak emlékezetünkben fénylenek tovább az érzékelésünket jobban összezavarva ezzel.
Ahogyan a fotózott alanyok, úgy én sem láttam semmit a villanások között, így kísérlet volt számomra is, hogy mennyire tudom fotózni azt, amit nem látok, csak hallok vagy sejtek. Felmerül a kamera általi megismerés kérdése, mely ebben az esetben teljesen releváns.
A teljes sötétséget a látás elvesztéséhez hasonlíthatjuk, hiába tágra nyitott a szemünk, nem vagyunk képesek érzékelni a külvilágból érkező információt. Másodlagosnak tekintet érzékszerveink így előtérbe kerülnek percepciónkat segítve.
Tapogatózó emberek gyűjteménye egy kis tipológiává válik. Van, aki jobban tájékozódik a sötétben, van, aki rosszabbul, valaki nagynak, s volt, aki kicsinek érezte a teret. A kísérlet során villantottam a térbe, ami már kizárja másodpercekre a teljes sötétséget, mert egy pillanatig látjuk az előttünk lévő dolgokat, viszont a világító testek csak emlékezetünkben fénylenek tovább az érzékelésünket jobban összezavarva ezzel.
Ahogyan a fotózott alanyok, úgy én sem láttam semmit a villanások között, így kísérlet volt számomra is, hogy mennyire tudom fotózni azt, amit nem látok, csak hallok vagy sejtek. Felmerül a kamera általi megismerés kérdése, mely ebben az esetben teljesen releváns.
