Uanguaq. Monda egy gyilkosról
Sátrainktól mindössze pár óra járásra, lent a parton, ahol a Kazan sodró árja hömpölyög, magányos sír domborodik: az elmúlt télen lejátszódott nem mindennapos szerelmi dráma záróköve.
Élt a Hikoligjuaq déli partján egy fiatal és bátor rénszarvasvadász. Uanguaqnak hívták. Minden évben sok-sok rénszarvast ejtett el, de magányos volt és nem volt senkije, aki sátrában a tüzet felszítsa és fazékban az ételt megfőzze, mire fáradtan és éhesen megtért a hosszú vadászatból. A többi családtalannal együtt kénytelen volt a rendszertelen közös étkezéseken részt venni, és soha nem jutott osztályrészéül az az öröm hogy saját sátrában, a puha prémtakarókon heverészve várja, míg egy gondos feleség a zsírtól illatos, öblös fatálon elébe tálalja a forrón párolgó hússzeleteket.
Élt a Hikoligjuaq déli partján egy fiatal és bátor rénszarvasvadász. Uanguaqnak hívták. Minden évben sok-sok rénszarvast ejtett el, de magányos volt és nem volt senkije, aki sátrában a tüzet felszítsa és fazékban az ételt megfőzze, mire fáradtan és éhesen megtért a hosszú vadászatból. A többi családtalannal együtt kénytelen volt a rendszertelen közös étkezéseken részt venni, és soha nem jutott osztályrészéül az az öröm hogy saját sátrában, a puha prémtakarókon heverészve várja, míg egy gondos feleség a zsírtól illatos, öblös fatálon elébe tálalja a forrón párolgó hússzeleteket.
Még csak kilátás sem volt rá hogy Uanguaq valaha is megnősülhet, a táborban nem volt korban hozzáillő nő, akit megkérhetett, idegen törzsnél pedig hiába próbált volna szerencsét, hiszen hogyan is kívánhatta volna, hogy bármelyik szülő olyan férfihoz adja a lányát, akinek nincsenek szülei. Éppen ez volt Uanguaq szerencsétlensége: nem volt családja, nem voltak fivérei akik tekintélyt szereztek volna neki a kicsiny közösségben, ahol élt, mit ért hát hogy minden férfifoglalatosságban ügyesebb volt legtöbb társánál.
Ugyanezen a településen élt két fivér: mindkettő házasember. A fiatalabbiknak szép ifjú felesége volt, aki Uanguaq-al együtt nőtt fel. Ha véletlenül összetalálkoztak, sokáig beszélgettek, talán valamivel hosszabban is, mint ahogyan az illem megengedte, és amikor elváltak, Uanguaq kétszeresen nehéznek érezte a nyomasztó egyedüllétet. Szörnyű gondolatok gyötörték, melyektől maga is megijedt. Ha a nyugtalanság megrohanta, fogta a puskáját és kiment a pusztaságba, mialatt a többiek pihenőre tértek. Ezeken a kószálásokon nemigen ügyelt a vadra, az is inkább véletlen volt hogy a fegyverét magával vitte, céltalanul kóborolt a tundrán, nyugtalanul, mintha csak levegő után vágyna.
Így űzte lelkét a nyomasztó gond, míg másnap a hősiességtől eltikkadva egy szikla árnyékában összeroskadt és álomba merült.
A legtöbb rénszarvas-eszkimó írni is tud kezdetleges jelírással, amely a távoli Baffin-földről, a parti eszkimók közvetítésével jutott el hozzájuk.Egy misszionárius állította össze ezt a kezdetleges ábécét igen egyszerű és könnyen megtranulható jelekből. A hieroglifákat azután az utazók terjesztették törzsről törzsre.(…)
Egyik napon Uanguaq levelet talált a prémkesztyűjében: amikor feltépte és elolvasta, kiderült hogy a táborában élő két testvér ifjabbika írta. A levél egészen kurta volt : csak annyi állt benne, hogy nyomban tűnjön el a vidékről, mert különben megölik.
A rénszarvas-eszkimók egyszerű értelme nincs fontolgatásra berendezve: döntő cselekedeteiket nem hosszas meggondolás előzi meg, hanem hirtelen kirobbanó gondolatok vezérlik.
Uanguaq is nyomban elfogadta a kihívást. Megértette, hogy amit tesz, az csupán az önvédelemnek az egyszerű következménye. Elmenekülni nem akart, asszonyt viszont nagyon is akart, de ezt csak úgy tudott szerezni, ha fenyegető ellenségeit megelőzi. Később azután a szeretett asszonnyal együtt még mindig megmenekülhet. A fivérek sátrai szorosan egymás mellett álltak.
Egyik napon Uanguaq levelet talált a prémkesztyűjében: amikor feltépte és elolvasta, kiderült hogy a táborában élő két testvér ifjabbika írta. A levél egészen kurta volt : csak annyi állt benne, hogy nyomban tűnjön el a vidékről, mert különben megölik.
A rénszarvas-eszkimók egyszerű értelme nincs fontolgatásra berendezve: döntő cselekedeteiket nem hosszas meggondolás előzi meg, hanem hirtelen kirobbanó gondolatok vezérlik.
Uanguaq is nyomban elfogadta a kihívást. Megértette, hogy amit tesz, az csupán az önvédelemnek az egyszerű következménye. Elmenekülni nem akart, asszonyt viszont nagyon is akart, de ezt csak úgy tudott szerezni, ha fenyegető ellenségeit megelőzi. Később azután a szeretett asszonnyal együtt még mindig megmenekülhet. A fivérek sátrai szorosan egymás mellett álltak.
Másnap hajnalban - még mindketten aludtak - Uanguaq megjelent a hajlékuknál és lelőtte őket. A törzs ősi szabályai szerint ehhez joga volt. A halál errefelé csak halál, bármilyen formában következik be. A szokások nem követelnek nyílt harcot, csak gyors leszámolást.
A kis települést lövések zaja és a két rémült asszony jajveszékelése verte fel álmából. Amikor a férfiak még az álomtól kábán kirohantak sátraikból, hogy megnézzék mi történt, Uanguaq lent állt a nagy tó partján, füstölgő fegyverrel a kezében. Arca fehér volt, mint a tó jege, mintha nem is hallaná a hozzá intézett kérdéseket, egyfolytában átható hangon kiáltozott, hogy az egész táborban hallani lehetett : “Ma nagy zsákmányt ejtettem! Friss hús van a táborban, két vad két lövésre!”
A tábor asszonyai és gyermekei iszonyattal nézték a tó partján örjöngő férfit, aki zavarodottan meredt a távolba, mintha valahol messze-messze kutatna valamit tekintetetével: háta meggönyedt, vállai ernyedten, akarat nélkül csüngtek alá. A táborban senki nem gondolt arra, hogy Uanguaqot tettéért felelősségre vonja. Ő maga ítélkezett, s mivel a két testvérnek nem volt rokonsága, senki nem törődött a dologgal. Uanguaqot megfenyegették, de sikerült megelőznie ellenségeit, akik kétszer olyan erősek voltak mint ő. Csupán ennyi történt és a törzs ősi szabályait, amelyek a férfiak közti viszályok eldöntését a viszálykodókra bízzák, nem sértették meg.
De ekkor különös dolog történt : Uanguaq elveszítette lába alól a talajt. Mindaz, ami elhatározásában közrejátszott, kisiklott tudatából. Nem volt érzelgős, és nem bánta meg tettét, mert tudta hogy az életéért harcolt. De azt, ami eddig az életénél is fontosabb volt számára, megbénította lelkében a kettős gyilkosság. Uanguaq nem volt rossz ember, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy minden gyilkosságnak megvan a visszahatása. De nem tudott az érzéstől szabadulni, hogy mégsem olyan egyszerű két vadászcimborát megölni, mégha asszony is van a dologban. Zavarodottsága nőttön nőtt, és képtelen volt valóra váltani, amit eltervezett. A táborbeliek sanda szemmel néztek rá, az asszonyok és gyermekek kitértek az útjából. Mintha a táj színei is megváltoztak volna, még a napfény is bántotta, s amikor végéhez ért a nap és a tábor már megnyugodott, Uanguaq fogta a puskáját és ment, amerre a lába vitte. Elhatározta hogy lemond az asszonyról, aki minden szerencsétlenségének oka volt, s mégis az egyetlen, aki boldoggá tehetné. De közben a tundra vad sziklái között bolyongott, rádöbbent hogy minden másképp történt, mint ahogyan elképzelte.
De ekkor különös dolog történt : Uanguaq elveszítette lába alól a talajt. Mindaz, ami elhatározásában közrejátszott, kisiklott tudatából. Nem volt érzelgős, és nem bánta meg tettét, mert tudta hogy az életéért harcolt. De azt, ami eddig az életénél is fontosabb volt számára, megbénította lelkében a kettős gyilkosság. Uanguaq nem volt rossz ember, és egyáltalán nem gondolt arra, hogy minden gyilkosságnak megvan a visszahatása. De nem tudott az érzéstől szabadulni, hogy mégsem olyan egyszerű két vadászcimborát megölni, mégha asszony is van a dologban. Zavarodottsága nőttön nőtt, és képtelen volt valóra váltani, amit eltervezett. A táborbeliek sanda szemmel néztek rá, az asszonyok és gyermekek kitértek az útjából. Mintha a táj színei is megváltoztak volna, még a napfény is bántotta, s amikor végéhez ért a nap és a tábor már megnyugodott, Uanguaq fogta a puskáját és ment, amerre a lába vitte. Elhatározta hogy lemond az asszonyról, aki minden szerencsétlenségének oka volt, s mégis az egyetlen, aki boldoggá tehetné. De közben a tundra vad sziklái között bolyongott, rádöbbent hogy minden másképp történt, mint ahogyan elképzelte.
Következő őszön a chesterfieldi lovasrendőrség valamiképpen értesült a kettős gyilkosságról, s mihelyt a hóviszonyok lehetővé tették, őrjáratot küldtek ki a gyilkos kézrekerítésére.
Uanguaq ez időben egy Kazan menti településen lakott. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy nagybátyja, Igjugarjuk elfogja és kiszolgáltassa a rendőrségnek. S ettől kezdve a fehérek törvénye szabta meg a sorsát. Uanguaq csodálkozva tapasztalta, hogy olyan emberek előtt kell számot adnia tettéről, akikkel eddig az égvilágon semmi dolga nem volt. Ezek a nagy, erős katonák semmilyen rokonságban nem álltak a meggyilkoltakkal, mégis azt mondták hogy a bűneiért felelősségre kell vonni. A fehér emberek nem kérdezték hogy “miért?” és hogy “mivégre?”, amikor gyilkosságról volt szó, s bár soha még csak eszükbe sem jutott, hogy a szerte kóborló rénszarvas-eszkimókat megtanítsák, mi a jogos és mi a jogtalan, mégis magától értetődő határozottsággal jelentették ki, hogy az eszkimó törvények és szokások csak a mindennapi életben érvényesek, de nyomban érvényüket vesztik, mihelyt valami szokatlanabb dolog történik.
Uanguaqot chesterfieldi rendőrőrsre hurcolták, s amint a nyár megolvasztotta a Hudson -öböl jegét, a Nelson folyón Winnipegbe szállították és bíróság elé állították. Uanguaq nem tudott angolul, ezért vajmi keveset értett abból, amit a sok komoly férfiú szónokolt. Időközben letartóztatásával kapcsolatban a legkülönbözőbb formalitásoknak kellett eleget tenni, a fehérek törvénye többek között előírja a tanúkihallgatást, még akkor is, ha a vádlott csak egy eszkimó, az Isten háta mögötti barren groundból. Tanúkról azonban elfeledtek gondoskodni. Uanguaq egy pillanatig sem tagadta tettét, hiszen törzsének felfogása szerint nem követett el bűnt. Egészen természetesnek találta hát, amikor közölték vele, hogy visszautazhat Chesterfieldbe, persze a rendőrség foglyaként. A rendőrök szívélyes, derék emberek voltak, akikkel Uanguaq örömmel maradt együtt, hogy ő rab, annak még most sem volt tudatában.
Uanguaq tehát fogoly volt, de minthogy a kis telepnek nem volt börtöne, szabadon járhatott-kelhetett, csak étkezésekhez kellett visszatérnie. A rendőrségi barakkok főnöke, megértő, humánus ember lévén, belátta hogy egy tundrán élő természeti embert, mégsem lehet közönséges bűnözőkkel egy kalap alá venni. Minden elképzelhető szabadságot megadott hát neki, egyidejűleg azonban figyelmeztette, hogyha visszaélne a rendőrség bizalmával, rögvest bilincsbe vereti és szigorúan őriztetni fogja.
Uanguaq nem félt a haláltól, de a szabadságot mindennél jobban szerette. Még ha meghatározott helyhez is volt kötve, az adott keretek közt ezidáig élvezni tudta a szabadságát. A bilincsbeveretés gondolata azonban még a bitófánál is - amelyet a fehérek bölcsességének köszönhetően egyszer talán még itt is bevezetnek - jobban gyötörte, kínozta. A rendőröknél látott már bilincset, és az ember végső lealacsonyításának tartotta, hogy vasláncok és csuklón összecsapódó acélpánt segítségével tagyék védtelenné. És furcsa módon, Uanguaq , akinek eddig eszébe sem jutott hogy megszökjék az igazságszolgáltatás elől, ettől kezdve egyre a menekülés tervét forgatta agyában. Inkább kitaszítottan pusztuljon el, semhogy csapdába szorítsák, mint egy rókát.
Azokban a napokban, amikor a menekülés terve megérett benne, a rendőrségi barakkot éppen átépítették és a három főből álló legénység a katolikus plébánián kapott ideiglenes szállást. Itt aludtak foglyukkal együtt, a templom padlójára tett hálózsákon.
Hogy mennyire dolgozta ki Uanguaq előre a menekülés tervét, soha nem derül ki, csak annyit tudnak, hogy amikor a rendőrök egyik reggel üvöltő hóviharra ébredtek, üresen találták a hálózsákját. Először föl sem merült bennük az a lehetőség, hogy esetleg elmenekült, s az eszkimók kunyhóihoz indultak, abban a biztos hitben, hogy ott találják a kora reggeli viziten. De rövidesen felfedezték, hogy a rendőrség legkönnyebb szánja és leggyorsabb kutyái is eltűntek, s amikor jobban körülnéztek, azt is megállapították, hogy több puska és muníció is jócskán hiányzik. Egyidejűleg a településről többen is jelentették, hogy téli szőrmeruháik és hálóprémjeik egy részének szintén lába kelt.
Uanguaq nem félt a haláltól, de a szabadságot mindennél jobban szerette. Még ha meghatározott helyhez is volt kötve, az adott keretek közt ezidáig élvezni tudta a szabadságát. A bilincsbeveretés gondolata azonban még a bitófánál is - amelyet a fehérek bölcsességének köszönhetően egyszer talán még itt is bevezetnek - jobban gyötörte, kínozta. A rendőröknél látott már bilincset, és az ember végső lealacsonyításának tartotta, hogy vasláncok és csuklón összecsapódó acélpánt segítségével tagyék védtelenné. És furcsa módon, Uanguaq , akinek eddig eszébe sem jutott hogy megszökjék az igazságszolgáltatás elől, ettől kezdve egyre a menekülés tervét forgatta agyában. Inkább kitaszítottan pusztuljon el, semhogy csapdába szorítsák, mint egy rókát.
Azokban a napokban, amikor a menekülés terve megérett benne, a rendőrségi barakkot éppen átépítették és a három főből álló legénység a katolikus plébánián kapott ideiglenes szállást. Itt aludtak foglyukkal együtt, a templom padlójára tett hálózsákon.
Hogy mennyire dolgozta ki Uanguaq előre a menekülés tervét, soha nem derül ki, csak annyit tudnak, hogy amikor a rendőrök egyik reggel üvöltő hóviharra ébredtek, üresen találták a hálózsákját. Először föl sem merült bennük az a lehetőség, hogy esetleg elmenekült, s az eszkimók kunyhóihoz indultak, abban a biztos hitben, hogy ott találják a kora reggeli viziten. De rövidesen felfedezték, hogy a rendőrség legkönnyebb szánja és leggyorsabb kutyái is eltűntek, s amikor jobban körülnéztek, azt is megállapították, hogy több puska és muníció is jócskán hiányzik. Egyidejűleg a településről többen is jelentették, hogy téli szőrmeruháik és hálóprémjeik egy részének szintén lába kelt.
Többé nem lehetett kétség: Uanguaq nem bírta tovább elviselni a rabságot és a hóvihar leple alatt megszökött. A rendőrség néhány eszkimóval együtt nyomban az üldözésére indult, de összes tekintélyének latbavetésével sem tudta az eszkimókat sietésre ösztökélni. Uanguaq csak azt cselekedte, amit hasonló esetben ők is cselekedtek volna, s amellett meg voltak győződve róla hogy a szökevény- még ha be is érik - drágán fogja adni az életét. Kiváló lövész volt, ráadásul nála voltak a telep legjobb fegyverei. A rendőrség megtette ami tőle telt, de a kutyák amelyeket Uanguaq otthagyott, jóformán mind használhatatlanok voltak, s ráadásul a vadul dühöngő hóvihar minden követhető nyomot elsöpört. Fel kellett hagyni az üldözéssel, amig az idő jobbra nem fordul.
Egy héttel később a rendőrség teljes számban megjelent a Baker-tó egyik kereskedelmi telepén, s amikor az eltűnt Uanguaq után kérdezősködött, a telep vezetője elmesélte, hogy több nappal azelőtt járt arra, a telepnél megállt és a rendőrség nevében élelmet követelt, azon az ürügyön hogy az ő megbízásukbal van úton.
Mivel a telepvezető megismerte a szánt meg a kutyákat is, sőt a fegyvereket is, lépre ment anélkül, hogy a legkisebb gyanú felötlött volna benne. És mostmár bottal üthették Uanguaq nomát.
Azonnal értesítették a barren ground valamennyi települését amelyekkel összeköttetésbe tudtak lépni és egész télen kutattak Uanguaq után, hiába.
Tavasszal aztán, amikor a napsugarak már megolvasztották a hótakarót, egy rénszarvasvadász leroskadt iglura bukkant. Tüstént megismerte az elkötött kutyák tetemét. A kunyhó belsejében holtan hevert Uanguaq. Lakott hely közelébe nem merészkedett, s mivel télen a barren groundban nincs rénszarvas, vadászni sem tudott. Egy ideig a Baker-tónál szerzett élelmből élt, s amikor ez elfogyott, az éhség és a hideg megkönyörült rajta és elvezette törzsének örök vadászmezőire, ahonnan a világ minden hatalma sem tudja többé visszahozni.
Igjugarjukkal elzarándokoltunk a sírhoz. A halott férfi sírja körül most pezseg az élet. A rénszarvasok vándorlása most éri el tetőfokát. Hermelinek szökdécselnek a kövek közt madártojásokat keresve, a lemmingek felöltötték könnyű és finom nyári ruháckájukat, és kéjesen nyújtózkodnak a napsütésben a kis hóbuckákon, még a félénk mormoták is előbújtak vackaikból... (…)
S mialatt a sámán fojtott hangon meséli Uanguaq történetét, a tavaszi táj szinte kacag körülöttünk. Hová lett a téli pusztaság, amely legyőzte e vakmerő szökevényt?
S mialatt a sámán fojtott hangon meséli Uanguaq történetét, a tavaszi táj szinte kacag körülöttünk. Hová lett a téli pusztaság, amely legyőzte e vakmerő szökevényt?
