Munkámban a Dél-Alföld egyhangúságát vizsgálom. A dél-alföldi régió területe 18 300 négyzetkilométer, így ez a legnagyobb országrész. A Dél- Alföld a hét magyar statisztikai régió egyike; az ország délkeleti részében helyezkedik el. Régióként, Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyét foglalja magába. A régió központja Szeged, a szülővárosom.
Bár tíz évvel ezelőtt Dél-Alföld még több területen is a legelmaradottabb térségnek számított, az utóbbi időszakban megindult fejlődésnek köszönhetően mára a legtöbb gazdasági és infrastrukturális mutatóban felzárkózott az országos középmezőnyhöz. A térségben magas a foglalkoztatottság és alacsony a munkanéküliség, ugyanakkor az országban itt élnek a legtöbben a mezőgazdaságból. Dél-Alföldön komoly gondot okoz a lakosság számának csökkenése. Az 1000 lakosra jutó születések száma viszonylag alacsony és elmarad az országos átlagtól is. Ezzel szemben a halálozások aránya az országban itt a legmagasabb, 14,5 ezrelék (ez a szám országosan 13,5). Így a dél-alföldi térségben a leggyorsabb a népesség fogyása.
Itt a legmagasabb, 14,1 százalék a mezőgazdaságból élők aránya, ami több mint kétszerese a hazai (6,2) és több mint háromszorosa az EU átlagnak (4,4).
A dél-alföldi régió területe turisztikai vonzerejét elsősorban a végtelen alföldi táj, ahol a legendás pusztai romantikát és a természet közelségét élvezhetik. Ezt a romantikus szimbólumot a magyaros stílusban is észrevehetjük.
A dél-alföldi régió területe turisztikai vonzerejét elsősorban a végtelen alföldi táj, ahol a legendás pusztai romantikát és a természet közelségét élvezhetik. Ezt a romantikus szimbólumot a magyaros stílusban is észrevehetjük.
A magyaros stílus egy hagyományos, nemzeti kötődésű, fényképészeti stílus.
A második világháború után a szocialista kultúrideológusok gyakran nacionalizmussal, hamis álromantikával vádolták. A magyarországi fotográfia legsikeresebb időszaka, a magyaros stílus a két világháború között volt. A rengeteg kiállítási érem, pályadíj és oklevél, a megjelent sajtóközlemények sokasága bizonyítja páratlan diadalmenetét.
A második világháború után a szocialista kultúrideológusok gyakran nacionalizmussal, hamis álromantikával vádolták. A magyarországi fotográfia legsikeresebb időszaka, a magyaros stílus a két világháború között volt. A rengeteg kiállítási érem, pályadíj és oklevél, a megjelent sajtóközlemények sokasága bizonyítja páratlan diadalmenetét.
Balogh Rudolf kezdeményezte a magyar népi etnikum, a falu, elsősorban az Alföld, a magyar puszta élete, a népi típusok, a táj, az állatvilág művészi ábrázolását jeleníti meg derűs, idillikus stílusban. A gyakran megszépített magyarság-kép felmutatását. A kép "tetszeni akar" a nézőnek, ezért ennek érdekében nagyban kihasználja a kontrasztot Kankovszky Ervin a következő szavakkal méltatta: „A magyar stílus tulajdonképpen nem más, mint az alföldi magyar nép lelke és jelleme, a magyar lélek képpé fagyott virága. A tiszta jellem, rajongó szív és a mindenért lelkesedő lélek vágyódásainak kifejezése, a fény és árnyék ritmusában. Tárgya leginkább a magyar népéletből való. A képeken napsugár ömlik szét és a fényhatások csillogása uralkodik.”
„Megcsömörlöttünk a várostól, amely összhatásában internacionális mázt hazudott magára, ... felkerekedtünk, hogy a magyar falu, a magyar táj és a magyar fajta napsugaras világában találjuk meg a magyar fényképezés igazi témakörét.”
Legkedveltebb témája a ragyogó fényben úszó, bárányfelhőkkel fodros (olykor a felhőket montázzsal bemásolva pótló) tájképek és bravúros állatábrázolások mellett a népi zsáner volt. Öncélú szépségkultusza és a társadalmi problémák iránti közönye következtében zsánerképei többségén adós maradt a hiteles, realista emberábrázolással. Követőivel együtt a parasztság életét igen egyoldalúan, összességükben a lényeget meghamisítva mutatta be. Sosem a fárasztó munkát, a nehéz emberi sorsokat látjuk. Szegénységnek, gondnak semmi nyoma, hanem a mindennapok apró eseményei közepette, a háztartásban, a ház körül vagy ünnepelve mutatta alakjait, többnyire gazdag népviseletben. A beállított, megrendezett képeken a harmónia tökéletes. Pusztai tárgyú képei Petőfi, Juhász Gyula költeményeire, Liszt rapszódiáira emlékeztetnek, az alföldi festők rokonának érezzük, nem véletlenül nevezték a magyar puszta nagy fényképköltőjének.
Itt felnőve én ennek a romantikának az ellentetjét éltem meg ezen az egyhangú tájon, ahol mintha megállt volna az idő és ahol az ember egy síkba ragadt volna, ahonnan úgy érzi menekülnie kell. Sorozatomban ezt az egyhangúságot próbálom visszaadni, mint például az elszegényedettség miatt elhagyott tanyákkal, vagy akár a visszafordított gémeskút szimbólumával, tájképeimmel is.
