REJTETT TEREK, installáció, Parthenón-fríz Terem, 2017.
HIDDEN SPACES, installation, Parthenón-fríz Terem, 2017.
Special thanks to Csilla Horváth.
Fotók: Lipták Ágnes
Hitter Magdolna kiállításának lényege két igen markánsan elkülönülő gondolati szál mentén közelíthető meg. Az egyik szál, a Kispál és a borz: Kicsit hadd’ című dalának üzenete, a másik szál igen differens módon Kierkegaard elmélete a szorongásról. Véleményem szerint e két szál tökéletesen profán keverése által juthatunk talán a legközelebb az igazság felfejtéséhez. Tehát miről is van szó tulajdonképpen? A térben takarások által inkább csak sejtünk, mint látunk három figurát, amint meglehetősen nevetséges szituációkba gyömöszölve próbálnak láthatatlanná válni a közönség elől. Mi lehet ez? Valamiféle abszurd bújócska? Értelmetlen színjáték? Kéretlen jelenlét? Kik lehetnek valójában ők? A figurák se nem felnőttek, se nem gyerekek, külső nemi jegyeik kisség letompítva egy átlag testet formáznak, talán pont az átlagemberrel állunk itt szemben. Az átlagemberrel, aki kísérletet tesz a bújócska felnőtt verziójának kifejlesztésére. A bújócska az a játék, amely alapja egy kölcsönös hallgatólagos megállapodás, miszerint ha te nem látsz, én sem látszom. Minden gyermek érzi, hogyha a függöny mögül kilátszik a lába, ő még bizony a szobában van, és minden felnőtt tudja, hogy a kivirító piros zoknik ellenére itt bizony szemet kell hunyni. Az itt megfigyelhető átlagember estében ez már nem lehetséges, hiszen egy kiállítási szituáció épp a feltárulkozás terepe. Amikor ilyen helyzetben találkozunk bujkálással, akkor ezek indikációjának keresésekor már sokkal veszélyesebb vizekre kell evezünk. A szorongások és az elfojtások terültére. De tulajdonképpen mi a szorongás?
Kierkegaard szerint az ártatlan állapot sajátossága egyfelől, hogy a szellem, a ráció ekkor még szunnyad az emberben, másfelől már ebben az állapotban is ott van a semmi, amelyből a szorongás ered. Az emberi létezés alapminősége a szabadság, első megnyilvánulása a szorongás, ami teljesen különbözik a félelemtől és más hasonló fogalmaktól, melyek valamilyen meghatározott dologra vonatkoznak. Ezzel szemben a szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre. Az ember, ha beletekint szabadságába, megszédül attól: a szabadság ugyanis végtelen és a semmiből fakad.
Az ugrás a semmibe, a félelem az újtól és a változástól már a kezdetekben jelen volt Hitter Magdolna munkásságában. A függőségen alapuló társadalmi hálónk állandó választások elé állít bennünket, az ebből való kilépés lehetőségét vagy lehetetlenségét idézi ide a művész. Nem egyedüli jelenség ez, jól megfigyelhető az tendencia miszerint a ránk nehezedő elvárások növekedésével arányosan csökken a valódi kapcsolataink minősége és mennyisége. Ahogy mondják korunk civilizációs betegsége a magány. Éppen ezért a kiállítás veleje pont annyira személyes, mint amennyire kollektív.
A nyomás növekedésével ki ne lett volna olyan szituációban, ami elől legszívesebben láthatatlanná vált volna, bemászott volna a fotelekből épített kuckóba, és hagyta volna az egészet ott, ahol van. Ám azonban ez a gesztus, ahogy itt is látjuk teljesen lehetetlen. A purhab figurák megpróbálnak áttetsző, itt önvédelmi csomagolásnak használt anyagok mögé behúzódni, megszökni a mindennapok, a problémák, az elvárások, a skatulyák, a vélemények és félelmek elől. Magdolna ezt a gondolatot vizualizálja a térre való komponálással is. A terem falait kellékként alkalmazza az áttetsző geometriai formákat idéző sematikus burkok és figurák együttesének. Ezáltal jelen is vannak és nem is, bele is olvadnak meg nem is, lehetek én is, vagy te is. Ám mielőtt a pátoszba süllyednénk, Hitter csavar egyet a szituáción. Nevetségesen kilógat egy-egy lábat, furcsa panelszoláriumot épít az egyik köré, a másik dacosságát pedig a kinőtt doboz által emeli ki.
Felteszi nekik a kérdést: Te tényleg azt hitted, hogy ez működni fog? Kispállal élve:„…Gyerek vagy ám még, az anyud ébreszt,hogy a 7-es buszt el kell, hogy érjed, te meg csak fekszel és olyan jó vagy, és olyan rossz lesz, "anyu még kicsit hadd!...”
Horváth Csilla
(kivonat a megnyitó beszédből)
