Forms (norms)
ENG
Forms (norms) is a graphic novel written and illustrated by me.
The story takes place in an utopistic dopamin dependent society in which Blogomír, a blogger feds up with his life.
HUN
A Formák (normák) egy grafikus novella, amely egy saját történetem illusztrálása.
A történet egy technikailag nagyon fejlett utópisztikus dopamin függő világban játszódik, ahol Blogomír a blogger besokall ettől.
A történetről:
A társadalom, amiben Blogomír él három rétegből: a gazdagok, a kontent alkotó középső réteg és a szegények. A szűk gazdag réteg a középső réteg által készített digitális tartalmat fogyasztja szórakozásként. Pont úgy, mint mi a Facebookon, de likeok helyett örömet okozó dopamin adaggal jutalmazzák őket a fejükre erősített központi idegrendszerrel összeköttetésben lévő készüléken keresztül. A dopamin hiánya az emberi agyban többek között a mozgáskoordináció zavarát és a gondolkodás teljes összezavarodását okozza: azaz az emberi test dopamin nélkül nem csak depressziv lesz, hanem egy roncs is.
A kontent alkotók számára a központi agy adja a kihívásokat. A kihívás minél nehezebb és őrültebb, annál több dopamin jár érte. Aki nem bírja a kontent létrehozást és az ezzel járó dopamin felhőt, az előbb-utóbb lecsúszik. A társadalom fejlettsége révén a legtöbb folyamat, így a földművelés és a gyártás is nagyrészt automatizált. A lecsúszott emberek, a társadalom alsó rétege olyan gyárakba kerülnek, ahol az automatikusan elő nem állítható javakat készítik. A gyárakban csak a túléléshez szükséges dopamin réteget kapják, illetve ritkán a központi agy ad nekik kihívást, amelyek segítségével visszajuthatnak a kontent alkotók közé.
A történet Blogomír lecsúszásával és gyárba való beutalásával kezdődik. A gyárban ismerős arccal találkozik, és a leépülőben lévő társaiktól hallott kétes történetekbe kapaszkodva próbálják meg menteni magukat és újdonsült viszonyukat. Vajon el tudnak jutni a függőség nélküli világig, vagy ez csak egy régóta a gyárban élő leépült ember agyszüleménye?
Behind the design
Zúg a fejem.
Vagy inkább a lelkem, csak fölhallom.
clearing all
Érezted már
hogy dobni kéne,
de van olyan biznisz, amiből nem lehet kiszállni?
Szétrúgok mindent magam körül, emiatt egy csomó szar helyzetbe kerülök, amikröl írhatnék még. Talán nem mindenkinek az a szerep jut, hogy jó ember legyen, szeressék és együtt tudjon...haladni(?) másokkal.
- most keltem. Mondd, hogy nincs köd.
- süt a nap.
- köd van, a kurva életbe.
- vigyél magaddal, ígérem jó leszek!!!
- na jó, fél óra múlva itt legyél.
- kaphatok negyven percet?
- jó.
Egy kicsit félek, de ez a félelem inkább éberen tart, és tuszkol előre.
Életem korábbi időszakaihoz képest (az előző félév kivételével) most nem vagyok róla meggyőződve, hogy amit csinálok az jó lesz. Az előző félévben túlságosan meg voltam róla győződve.
Az elkövetkező heteknek inspiratívnak, termékenynek és kellemesnek kéne lenniük. Szuper projecteket kaptam, szuper alapokkal fogok neki, és jön a tavasz.
A tavasz érdekes dolog. Mindig furcsán nézek emberekre, amikor olyanokat mondanak, hogy “de rusnya idő van”. Nincs rusnya vagy szép idő. Minden idő szép idő. Minden időt szépnek látok.
Egy dolgot tehetek magamért: összeszedem a konzultációs időpontokat, lebontom, hogy mikorra mit kell megcsináljak, és elérhető célokat tűzök ki magam elé.
- Nem iszunk valamit?
- Iszom. Bort. Szeptember óta megállás nélkül.
- Itt sörözök egyedül. Csak gondoltam ihatnánk valamit.
- Felszednének, mire odaérnék.
- Ja, mindig ezt mondod. Akkor nem iszunk?
- Az urimuri az ilyen puccos hely, minden pénzem a fényképezőmre költöm.
- Nem az. De nem akarlak izélni.
Fél lábbal lent a zebráról.
Mint egy sprinter, úgy toporog.
Nem jön autó, gyorsan átszalad.
Méltóságteljesen, de merev izületekkel lépked át. Egy autó elsuhan mögö e. A szemköz oldalon vállal nekiütközik a lámpaoszlopnak és ezen kissé meglepődik.
“Nem bírok ilyen lassan menni!”
Néhány hete valakinek mondtam, hogy a busz után rohanó embereket lehetetlen sztelni. Olyanok, mint a bogarak Nincs bennük semmi méltóság.
- Hi. Lemehetünk, elpattinthatsz egy cigit, elmondhatom ott is. Látom már mentek.
- Akkor elszívok egy cigit, aztán visszajövünk és mutatod.
- Oké.
- ...a végén a csaj ül a kerítésen, vagy mit tudom én min, majd még kitalálom, és döntés előtt áll: ugorjon-e át a függőség nélküli életbe, amiről nem is tudja biztosan létezik-e, vagy másszon vissza ahoz a faszihoz, akivel egész jól kijönnek, de nincs sok esélyük a felemelkedésre.
Egy mondat és két slukk után láttam, hogy ez volt a legjobb dolog, amit ma hallott.
- Tökre tetszik. Jó story, szerintem jól meg is rajzolható. Nekem nagyon bejön. Jöhetnek a sketchek, lássuk ki mit és hol csinál, az megmutatja majd mi működik és mi nem.
- Először a sceneket és aztán a karakter designt?
- Nem, dehogy, mehet egyszerre. Ebből lehet jó.
Ja faszom bazdmeg szar az egész. Szedjem már össze magam.
Meg ez a sok buzeráns szar, ami itt kavarok a lelkem körül. Állítólag ha egy csillag túl gyorsan forog felrobban. A lelkem már cafatokra kellene szakadjon, csak nem tud kijönni belülről.
Gyönyörű napsütésre ébredek.
Kicsit nyúzottan érzem magam. Fáj a derekam. Megint.
Eldöntöm, hogy kisétálok abba az Oktogonnál lévő Alexandra könyv palotába gyerekkönyveket nézni.
A hétfői jóga után másnapra elmúlt, de most úgy tűnik az izmok megint összehúzzák a csontjaim. Átbotorkálok a másik szobába, lefekszem a falhoz és nyújtom a lábam. Égnek a szalagjaim.
Fogkefével a szájában azt kérdezi hány éves vagyok.
Elcsitítom. Végigsimítja az arcom.
Tényleg. Hány éves is vagyok, hogy hónapok óta állandóan meghúzom, és fáj valamilyen izom a hátamban. Mindig másik. Egyik pillanatról a másikra, és csak botorkálok. Épp annyira, hogy ne menjek el vele orvoshoz, de azért zavarjon.
A keze megcsúszik a fogkefén és groteszk módon tovább szalad a levegőben.
Arra gondoltam elég volt a kóborlásból, menjünk haza szöveget írni.
Gyere bébi, aludjuk ki magunkat pénteken, szombaotn meg leugrunk debrecenbe egy vívóversenyre
Karakter sketchek egy illusztrációs projecthez és az öko csomagoláshoz. Meg egy-két firka csak úgy.
- Azok kurva jók lettek.
- Dehogy lettek, szerintem szarok.
- Hát te hülye vagy.
- De te concept artist akartál lenni, nem?
- Nincs hozzá türelmem.
- Az elején kurva nehéz. Aztán ahogy csinálod egyre jobban belejössz szerintem. Azokat a concept artokat is 1-2 óra ala rakják már össze. Ezt a storyboardot. Mindig félek nekikezdeni. Állatira félek elkezdeni rajzolni.
- Ez aranyos.
Az első karakter design sketchek.
Jézusom de félek ettől még mindig.
-
Picsába, nincs itthon tej. Akkor iszom bort.
Csak legalább valaki tudna valamit mondani arról mit is kéne csináljak. Ah.
bébi bébi
Egyre inkbább érzem úgy, hogyha az életem film lenne, én nem föszereplö lennék. Legjobb esetben is csak egy harmadrangú 90’-es évekbeli filmben. Túl tömény, túl sok, túl kétséges az egész. Szeptember körül valami elbaszódott és ez most már engem görget maga elött, nem pedig én a dolgot. Az emberek úgyis félnek hibázni, bántani, elveszíteni. Lehet jobb a híd lábát kacagva kirúgni, ha már úgysem mi nevetünk a végén. Budapest fotók.
Kurva hideg, sok-sok buzeráns építkezés, méghidegebb, a kesztyü sem segít. Télen úgyis mindent elbaszok. Na jó, általában télen szokott elindulni valami, ami kicibál a szarságból, de most nem érdekel. Érdekel mert széttép az érzés de tépjen, nem érdekel. Sors, élet, mit tudom én. Majd megmagyarázzák. A magyarázat soha semmit nem old meg.
Van amit érzel és kész. Az az igazság. Holnap vizsgznék két tervezésböl de jó sansszal a mai kiruccanás miatt sem leszek kész. Meg azért sem mert szeptember óta görget maga elött a szarság. Szép volt ez a nap. Sok fény, az ikonikus épületek befotózása reménykedve, hogy a pára ellenére is szép legyen. A levegö és egy kis járkálás kurvára rámfért már. Elfáradtam.
Jó a mellékszerep, kevesebb szöveget kell megtanulni.
A zebránál valaki belecsípe a seggembe. A meglepetés legkisebb szikrája nélkül hátrafordultam és megláttam az ezüst színű bakancsot.
Motyogott valamit valami Indiában járt szótár író fasziról. Hogy az előadásán volt, mert a diploma melója Tibeti stílusban újratervezni a bálnát.
- Igyunk egy fröccsöt.
Hát igyunk egy fröccsöt. Meg beszélgettünk. Már én is meglepődtem, hogy egyáltalán tudok még beszélgetni.
Néhány órával később elmosolyodtam.
- Sziasztok, légyszi mondjátok meg neki, hogy nem érek be csak fél kilencre.
- Azt kérdezi mikorra érsz a Csendesbe. O tudna inni egy sört.
- Fél kilenc.
- Azt mondja szuper, ott találkoztok.
A bmxemmel áttekertem a városligeten, át a körúton.
Tavasz van. Ez a része hiányzott.
Egy fröccsöt ittam csak, ő meg három guinesst. Végigmutattam neki a storyboardom. Viszonylag tömény. Idenéz-odanéz. Nem voltam benne biztos, hogy figyel-e. Design projectről konzultálni fröccs fölött mondjuk kurvára nem volt ellenemre.
- Ez szerintem baromi jó. Figyelj. Más téma, de van ez a pályázat. Íroknak és illusztrátoroknak külön. Szerintem te egyedül is meg tudnád csinálni. Meg kéne próbálnod.
- Vagyok én annyira jó?
- Ez még nyilván nem, de benned van.
Beszélgettünk az ügynökségekről, az ügyfelekről, mesélt a mélypontjairól. Ajánlott pár filmet.
A szemközti asztalnál a tortillát csipegető és üveges bort kortyolgató csajt nézem. Baromi csinos. Volt még belőle vagy nyolc a röpke három óra alatt.
Tíz éve döglöttem a csinos csajokért. Az ötvenes villamoson egy kósza hajfürtbe fülig bele tudtam zúgni. Aztán rájöttem, hogy mind emberek vagyunk. Nemtudom jobb volt-e amikor ezt nem tudtam. Nézem, ahogyan a fotelben elsüllyedve a barátnőjével lelkizik. Ahogy nézem megdöglök érte és ki nem állhatom.
- Tudod kevés ember tud gólt rúgni. Kifogásokat keresnek.
Negyed zenke őre estem haza, e em egy keveset a megmaradt kínais kacsahúsból. Már kicsit kiszáradt. Nembaj, legalább nem hízom el.
Az élet egyik pillanatról a másikra változhat vidámparkból egy gusztustalan véget nem érő útvesztővé. A világ nem lineáris (”nem mondod” mondta cinikusan Bori a zenéves kis fejével, erre az arroganciára nagyon rá fog baszni, de már lehet, hogy történik is), a dolgok következményei nem kiszámíthatóak: ne próbáljunk okoskodni és előre kalkulálni, ez nem így megy. Talán célszerű azt tenni, amit érzünk, mert így legalább nem fogjuk bánni az alternatív kimeneteket.
A lakásba érve érzek egy kis hiányt. Néha megérzem ezt, fogalmam sincs miért. Üresség. Hiány. Talán izgalom, talán feszültség és szorongás. Nem mindig tudom beazonosítani az érzelmeim, de ezt csak azóta tudom, amióta olvastam erről.
Ha most egy felreeso, nagy telkes hazban elnek az erdo mellett, akkor a kornyeken lako osszes jogaszhoz vagy irodai dolgozohoz hazasodo felesegecske doglene ertem, amiert a szulinapi zsur alatt nem sort vedelek es focirol meg politikarol pofazok, hanem a lurkokkal firkalok a parkettan.
