A bál után egyből az én szobámba

jön, mint egy tériszony, olyan

ebben a tűsarkúban. Túl sok vért

vesztettem tegnap, és bosszúból

egész este Láthatatlannak becéz.

Megkérdezem, hogy milyen volt

a bál, és azt feleli, hogy olyan, mint

az összes többi: nyolcórányi

egyenes tartás. A gerince ilyenkor

már nem több, mint egy beakadt

cipzár az estélyin, arra kér, hogy

húzzam le. De mindig, amikor

ezt teszem, csak ágy mellé dobott

holmi lesz. Pedig ő az egyetlen

nővér ebben az egész kórházban,

Egyszer Spanyolországban
végigültünk egy bikaviadalt.
Éreztem az állatok szagát,
először a bikákét,
azután a dögszagot.
Láttam, ahogy kihúzzák
a félig élő, félig halott testüket.
Négy bika halálát néztük meg.
Jóval kisebbek voltak,
mint ahogy képzeltem.
A harmadik karcsú volt és fekete.
Az utolsó döfésig minden úgy történt,
mint az első két menet alatt.
A hátából kiállt a színes karderdő,
mindenfelé pergő vérdarabok.
Az utolsó döféstől felordított,
dőlt belőle a vér.
Meg se rogyott,
végig állva maradt.

Kettes sorban érkeznek a faluba az emberek,

mintha mindenki tartozna valakihez.

Nyomot hagyott rajtuk a hosszú út,

egy kisgyerek szerint olyan az arcuk,

mint egy vajas felével a földre esett kenyér,

amibe beleragadt a sok piszok.

Már állni is nehezen bírnak,

harmonikaszerűen összegörnyednek,

üres tányérok szélén elnyomott csikkek,

a félelem lassan beszivárog közéjük,

víz a léket kapott hajóba,

ledőlnek a csupasz földre,

a holdat, az égre köpött, fehér meggymagot nézik.

Hamarosan elalszanak, és akkor végre elmúlik az éhség.

Krematóriumok vannak benned,

a nyakadon mind kitapintható.

Kiket hamvasztottál el magadban?

Engem belőled ők érdekelnek

– a sétálók, a szédülékenyek –,

addig kérdeznélek róluk, amíg

rá nem jössz, hogy én is közülük jöttem.

Bőröd alatt zsákutcák az erek,

csendes környék, nem feszül itt semmi,

villanydrótok, szárítókötelek,

kilakoltatottak és beköltözők.

Errefelé nem lehet leülni,

túl sokan mentettek már meg ahhoz,

Álmomban megnyúztunk egy ragadozó madarat,

mint egy emlőst. A tollait egyben fosztottuk le,

bőrként vagy bőrrel együtt, nem tudom pontosan,

csak azt, hogy biztos kézzel tettük, s a belsejében

egy ugyanolyan állat teteme várt ránk.

Kíváncsiságunk gondosan másolja a halált.

A vécéből szüntelenül árad a szennyvíz

és a tyúkszar keveréke. Mintha nem lenne ajtó,

bűz és tollak mindenütt, kukoricaszemek

sárgállanak a szőnyegen, a repedezett

ajtókereten sötétvörös pacák, a múlt heti vágás

nyomai. Egy rendellenesre nőtt máj, kitépett

zakóbélés hever a szétszórt csontokon,

nem lehet eldönteni, hogy a maradványok

vagy a kilátástalanság szilánkjai ropognak

lépteink alatt. A mellettünk lévő lakásban

disznókat tartanak, mintha dőlni készülne

az épület, döngenek a falak, ahogy nyugtalankodnak

az állatok. A padlón kanalak és tányérok egymásba

rakva, egy kenyérvágókés, hegyével a szárnyasok felé

mutat, mintha tudna a szobában alvó tizenéves

szükségeiről. A lyukas pokróc szuszogását

alig lehet hallani. Csörömpölnek a tányérok,

ahogy közöttük elsuhan valami.