1. részlet
„Az igazgatói iroda előtt, a folyosón várok. A tablókat nézem, a sok fehér blúzos végzőst. Én csak öt év múlva ballagok. A frizurájukat nézem, a legtöbbnek copfja van, megfogom a copfom, elhatározom, hogy én majd azt kérem, hadd lehessek kibontott hajjal a tablón. Lehúzom a copfomról a hajgumit, kibontom a hajam, az ujjaimmal megfésülöm. Már elég hosszú. Régóta növesztem.
Várok. Kinézek az ablakon, a parkra. A sétány két oldalán, a kopasz jegenyék tetején fekete madarak ülnek Varjak.
Nézem a varjakat. Várok.
Azon gondolkozom, vajon mit akarhat tőlem az igazgatónő. Majdnem féI éve vagyok az intézetben. Mindenki kedves velem, a többiek, a tanárok, a nevelők. Sajnálnak amiatt, ami Apával és Anyával történt.
A fákat nézem, nem akarok rájuk gondolni. Várok.
Végre nyílik az ajtó. Az igazgatónő kiszól, hogy bemehetek. Bemegyek.
Azirodában két karosszék áll az igazgatónő íróasztala előtt.
Az egyik üres, az igazgatónő int, üljek oda.
A másik székben ül valaki. Egy öreg néni. Görnyedten előredől, csak a fekete szvetterét meg a csontos vállát látom, a vállára terített nagy fekete kendőt. Két tenyere között kicsi kávéscsészét melenget, forgatja, rázogatja. A csésze tetejére rá van fektetve a megfordított csészealj, a néni csontos ujjai rászorítják, mintha félne, hogy kiszökik belőle valami.
Leülök. Köszönök. A karosszék bőrpárnája kényelmetlenülkemény.
A néni rám néz, köszön, a nevemen szólít. Hideg szürke szeme van, az arca szigorú, a hangja is hideg.
Az igazgatónő azt mondja, a néni hozzám jött.
A néni azt mondja, ő a nagymamám, és azért jött, mert magához akar venni.
Mondom, hogy nekem nincs nagymamám. Se nagyapám
Egyáltalán senkim sincsen.
A néni azt mondja, rosszul tudom. Ő igenis a nagymamám.
Az édesanyám anyja.
Azt mondom, nem igaz. Édesanyám árva volt.
A néni azt mondja, nem. Nem volt árva, dehogy volt árva.
Csak nagyon csúnyán összeveszett az anyjával és az apjával.
Elment, otthagyta őket egy nagy veszekedés után, azt mondta, nem akarja látni őket soha többet. Ezt kívánta, és tessék.
úgy, is lett, bár ne kívánta volna Ők nem hallottak róla azután,
azt se tudták, él-e, hal-e, arról se tudtak, hogy van egy unokájuk. Szegény nagyapám már nem is fogja megtudni. Sose hitte volna édesanyámról, hogy ilyen hidegszívű tud lenni.
Azt mondom, nem igaz. Nem vagyok az unokája.
A néni azt mondja, de igaz, igenis igaz, úgy igaz, ahogy ő
itt ül.
„Az igazgatónő megszólal. Azt mondja a néninek, jobbantenné, ha tapintatosabb és kedvesebb lenne.
A néni feléje int a csészével, azt mondja, hallgasson, neszóljon bele, jobb ezt az egészet mindjárt az elején tisztázni.
A mozdulattal a csészealj megmozdul, körbecsikordul a csésze tetején, de nem esik le, a néni ujjai a helyén tartják.
Az igazgatónő elhallgat. A néni azt mondja neki, menjen kilegyen szíves, mert négyszemközt akar velem beszélni.
Mondani akarom, hogy ne menjen, de aztán nem mondom.
Az igazgatónő lassan áll fel, látszik, hogy nem szívesen megyki, az ajtóból még visszaszól, hogy ott lesz kint a folyosón.
Bólintok.
Az ajtó becsukódik. Nem nézek a nénire. A cipőmet nézem, acipő pántjainak feketén csillogó gombjait, ott lent, a bokámnál.
Érzem, hogy a néni megfogja a kezem, a tenyere meleg ésnedves, hallom, hogy szipog. Felnézek, látom, hogy könnyesa szeme.
Egy darabig csak néz, nem szólal meg. Látom, hogy lassancsorognak végig a könnyek az arcán.
Megnyalja a száját, egészen halvány, rózsaszín a nyelve. Megszólal. A hangja megváltozott. Puhább. Melegebb.Azt mondja, ne haragudjak. Nem akart rosszat mondaniédesanyámról. Hogy is mondhatna rosszat róla, hiszen a lánya volt. Az édeslánya. Akit nem látott több mint tizenhárom éve. És akit nem is lát most már soha többé. Ha haragudott isrá, már megbocsátott neki. És tudja, hogy édesanyám is megbocsátott. Igen. Érzi a szívében
Közelebb húzza hozzám a széket, a keze végigsimít a hajamon.
Azt mondja, nagy ajándék vagyok neki a sorstól. Most, hogyszegény, nagyapám meghalt, ő nagyon egyedül maradt, senkije sincsen. Már csak én maradtam neki. Értsem meg, az unokára vagyok, mi összetartozunk, úgy fog szeretni, ahogy azédeslányát szerette. Még annál is jobban. Menjek vele. Nagyon szépen kér, hogy menjek vele.
Nem válaszolok. Nem mondok semmit. Azt mondja, vele kell mennem. Vele kell mennem, mást nemtehetek, ez a sorsom, azt mondja.
Megszólalok. Azt mondom, nem.
A néni szemében mintha harag lobbanna, de az arca és aszája mosolyog. Azt mondja, bebizonyítja.Megfogja a kezem, odahúzza a kávéscsészéhez, együtt fogjuk, ketten, két kézzel. A porcelán meleg.
Azt mondja, figyeljek.
Érzem, hogy mozdul a kezem, egyszerre megfordítjuk a csészét, úgy, hogy a csészealj alulra kerül, rajta fekszik a felfordított csésze. A csésze alól sötétbarna kávézacc szivárog, körbefolyik, csápokat növeszt. Nézem, a csápok megvastagszanak, összeforrnak.
A néni felborítja a csészét, ráteszi a csészealjra. Azt mondja, nézzek bele.
Belenézek.
A kávézacc szövevényes, barna mintát rajzolt a csésze belsejére, olyan, m int egy homoklabirintus.
A néni lassan körbefordítja a csészét, megint azt mondja, hogy figyeljek.
Figyelek.
A mintában egyszer csak meglátom az arcom. Finom vonalakból rajzolódik, olyan, mint egy frissen készült barna tusrajz, megismerem a szemem, az orrom, a szám vonalát, az álam. Én vagyok az, és mosolygok
A néni ráteszi az ujját a csésze peremére, körbehúzza rajta,
ahogy, a körme hozzáér, a porcelán megcsendül, a csésze falán
az arcom változni kezd, a vonalak megfolynak, megvastagszanak, mintha nőnék és öregednék. Anya arcát látom, felismerem, ő az, néz és mosolyog, kedvesen, de mégis szomorúan, aztán ő is tovább öregszik, az arca ráncosabb lesz, az álla meghegyesedik, már a néni arcát látom, már ő néz rám a zaccból,néz és mosolyog.
A tenyeremen érzem, hogy egészen kihűlt a csésze, hagyom, hogy kivegye a kezemből, hagyom, hogy az igazgatónő asztalára tegye.
Felnézek, könnyes a szemem, hallom, hogy a néni megszólal.
Azt mondja, szólítsam Nagymamának.”
Dragomán György: Máglya (Bp.: Magvető, 2014.) 7-11. l.
2. részlet
„ Egyedül vagyok otthon, kiviszem a kertbe a rajztáblát, egy csomó rajzlapot, és a szénceruzát, amit a rajztanár adott. Körbejárok, nézem, hogy mit rajzolhatnék le. A kerti asztal mellé ülök, a viaszosvásznon vizes, tócsa mutatja a bádog asztallap horpadását. A padra teszem a rajztáblát, tenyérrel kiseprem a tócsából a vizet, a cseppjei úgy szikráznak, mintha gyöngyöket szórnék a fűre.
Süt a nap. Gyorsan meg fog száradni az asztal.
A diófát nézem, hátradőlök a padon, az arcom átmelegíti a nap.
A diófa levelei éppen csak kibomlottak a rügyekből, épp csak elkezdtek nőni, még nem takarják el rendesen az ágakat, még végig tudom követni az elágazásokat, egészen fel, a fa legtetejéig, a legvékonyabb ágakig
Egy rigó száll a fa tetejére, a legmagasabb és legvékonyabb ág legtetejére ül, alig hajlik meg alatta. Énekel, az ég fölé tárja a csőrét, nézem.
Lassan magam elé teszem a rajztáblát, nem nézek le, rajzolni kezdek, a csőrétől akarom kezdeni, egyetlen vastagodó vonalat keresek, le kell érnie a rigó csőrétől egészen a fa gyökeréig.
A lapra nézek, látom, hogy nem jó, megfordítom, megint megpróbálom, akkor se jó, összegyűröm, új lapot veszek, akkor se, azt is megfordítom, akkor se. Megint másikat veszek, aztán megint, a rigó még mindig ott van és még mindig énekel, látom a vonalát, tudom, hogy ha azt meg tudom úgy húzni, ahogy látom, akkor utána már könnyű lesz, utána alulról felfele fogok elindulni, gyorsan fog mozogni a kezem, fel-le, fel-le, és a végén ott lesz a papíron a rigó is, és a diófa is, a törzse is, és a koronája is, egészben, mindenestől, ott lesz az ágak között a fény, ott lesz a diófa koronája mögött az ég.
Megint megpróbálom, megint nem jó. A vonalra akarok gondolni, nem arra, hogy nem jó, nem arra, hogy nem lesz jó, nem arra, hogy nem fog sikerülni.
A vonalnak élesnek kell lennie. Látom magam előtt, hogy feketén ketté kellene osztania a lapot. Egy vonal, egy vágás, az alja a föld, a teteje a rigó, behunyom a szemem, egészen a napba fordítom az arcom, a szemhéjam alatt zöld és narancssárga és lila gömbök, készülök a mozdulatra, a rajztanár azt mondta, a papír fehér, a szén fekete, kész, ennyit kell tudni, ennyi kell a boldogsághoz.
A szén a papíron van, a mozdulat a kezemben, már közben tudom, hogy jó lesz, ez a vonal jó lesz, olyan, amilyennek lennie kell, és tudom, hogy nem szabad erre gondolni, nem törődhetek azzal, hogy jó lett, persze, ha rossz lenne, azzal törődni kéne, de ha jó, akkor nem számít, csak azt jelenti, hogy nem kell abbahagyni. A papír fehér, a szén fekete, a rajztanár nem magyarázta meg, hogy' ez mit jelent, húzom, és ahogy kibomlanak a vonalakból a törzs görcsei, megértem. Azt jelenti, butának kell lenni, rajzolás közben butának kell lenni, nem vaknak és nem hiúnak, csak elég butának ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a vonal csak egy vonal, akkor is, ha több akar lenni.
A vonalak egymásba fonódnak, úgy törik szilánkokra a lapot, ahogy, az ágak az eget, könnyűnek érzem magam, megértettem valamit, amit a többiek nem értettek meg, az jut eszembe, hogy elmegyek és megkeresem a rajztanárt, és elmondom neki, hogy megértettem, és megmutatom neki a rajzomat is, és ő abból fogja látni, hogy tényleg igazán megértettem a leckét.
Ott a diófa a papíron, olyan, mint egy ezerkarú táncosnő egy nagy ugrás után épp visszaért a talajra, még viszi a lendület, maga köré kanyarítja a karjait, hogy el ne essen. A fát nézem, a rajzot nézem. Ez a diófa most már az enyém.”
Dragomán György: Máglya (Bp.: Magvető, 2014.) 165-167.l.
3. részlet
„ Éjszaka futásról álmodom. Álmomban is tudom, hogy az edzés miatt. Versenyen vagyok, odanyúlok, keresem a nyakamban lógó tájolót, a nejlontokba tett térképet, de csak egysúlyos ezüstlánc van ott, nem lóg rajta se tároló, se térképzacskó, nincs rajta kereszt se, medál se. Elengedem, nem állok meg, futok tovább, végig az erdei úton, a föld ruganyos, nem puha, a pocsolyákat meg a sáros keréknyomokat átugrálom vagy kikerülöm. Az út enyhén emelkedik, fel fog vinni a domb tetejére, ott majd körülnézek, ott majd rájövök, hogy merre vagyok. Ha oda felérek, tudni fogom azt is, hogy merre lesz a következő pecsételőpont, tudni fogom, hogy merre lesz a cél. Előrenézek, a lábam elé, lehajtott fejjel, de laza vállal futok, a könnyű futás mindig a laza vállból indul, ha a vállunk feszes, az egész testünk elmerevszik, gyorsabban jön a fáradtság, a savasodás. Futok, átugrom a földből kiálló fekete gyökereket, az út egyre meredekebb, tudom, hogy mindjárt a domb tetején kell lennem. Oldalra nézek, látom, hogy a fatörzsek feketék. Mintha leégett volna az erdő, hatalmas fenyőfák lehettek, de mind üszkösek és sötétek, magukba nyelnek minden hangot.
Az út egyre emelkedik, azt gondolom, hogy soha nem lesz vége, soha nem fogok már felérni a domb tetejére, de akkor meglátom, hogy fent a fák között áttűz a nap. Elképzelem, hogy ott a cél, bent a domb tetején. Széttárt karokkal, szökellve futok.
Egyszer csak fent vagyok. Megállok, lihegek, a homlokom törlöm, félig lehúzom a melegítőfelsőm cipzárját, kihúzom alóla a copfomat. A domb másik oldalán sokkal nagyobb lehetett a tűz, minden csupa fekete hamu. Balra nézek, látom, hogy mély kráter szakadt ki a domb oldalából, a szélén egy fekete fa áll, lóg valami az egyik ágán, tudom, hogy csak a pecsételő lehet.
Már ott is vagyok előtte, nyúlok a pecsételő után, akkor eszembe jut, hogy nincs is nálam versenykarton, de már késő, már megfogtam, már magam felé rántottam. Megmozdul alattam a föld, hamuvá omlik, fekete örvény ránt lefele, a kráter mélye felé. Zuhanok, közben felfele nézek, az ég felé, szeretném még egyszer utoljára meglátni a napot.
Arra ébredek, hogy mindenem fáj, az egész testem, úgy érzem, földből vagyok, fáj a talpam, a bokám, a vádlim, a fenekem is és a hátam is, végig a gerincem mellett, fel az egész vállamig. Rég nem éreztem már ezt, Anya jut eszembe, az, ahogy nyújtózkodni tanított. Rég nem nyújtózkodtam. Amikor kicsi voltam, Anya minden reggel együtt nyújtózkodott velem, azt mondta, segít a növésben.”
Dragomán György: Máglya (Bp.: Magvető, 2014.) 184-185. l.
4. részlet
„Ahogy körbevilágít a zseblámpával, látom, hogy egy nagy építkezésen vagyunk. Péter azt mondja, ez lett volna az új vasgyári negyed, de majdnem egy éve áll a munka, most már azt mondják, a vasgyárat mégse fogják kibővíteni, úgyhogy nem hiszi, hogy ezt itt valaha befejezik.
Azt mondja, tudja, hol lehet átmenni a palánkon. Fogja a kezem, a zseblámpával világít. Árkokon keresztbe rakott deszkákon megyünk át, sárba rakott téglákon és köveken taposunk, keresztülmegyünk egy beton lépcsőházon, Péter kinyit egy bedrótozott ajtót, bevisz egy lerácsozott fabódéba, azt mondja, ne féljek, meghúz egy kart, zörögve és nyikorogva megmozdul a padló a talpam alatt, emelkedünk. Péter azt mondja, ez a munkáslift. Felvisz egyenesen a tizenhatodikra. A külső panelek még csomó helyen hiányoznak, de amúgy már teljesen kész a szerkezet. A lift rázkódik és recseg, gyorsan felérünk. Fent csak pár betonfal áll, szél van. Az ég sötét, a város is, de nem egészen, egypár helyen azért még égnek a fények, kirajzolják a blokknegyedeket és az utcák vonalát. Péter megfogja a kezem, odavisz majdnem a legszéléhez, azt mondja, innen a legszebb a kilátás, látni az egész várost, kár, hogy nappal nem tud felhozni a vasgyáriak miatt.
A sötéttől sokkal nagyobbnak tűnik a magasság, megnedvesedik tőle a tenyerem, észreveszem, hogy milyen erősen szorítom Péter kezét, elengedem az ujjait, kihúzom a kezéből a kezem, aztán összefonom a karom.
Péter azt mondja, ne féljek, minden jó lesz. Az egyik fal tövében két felfordított műanyag veder. Odamegyünk, a fal megfogja a szelet, Péter az egyik vederre mutat, ő a másikra ül. Elővesz valamit a zsákjából, gyufa lobban kezében, aztán egy kis benzinfőzőt gyújt meg, a lángok kék körben, zubogva égnek.
Egy üveget vesz elő, sztaniolt és drótot tép le a tetejéről, azt mondja, meg ne ijedjek, ráz egyet rajta, az üveg dörrenve lövi ki a dugót, habosan ömlik belőle az ital Péter kezére. Nevet, azt mondja, Isten éltessen, a kezembe adja az üveget. Elveszem, mondom, hogy nincsen születésnapom. Azt mondja, nem ezért mondta, csak örül, hogy itt lehet velem, örül, hogy élünk. Ahogy a számhoz emelem az üveget, az jut eszembe, hogy utoljára két éve szilveszterkor ittam pezsgőt, Anyával és Apával. Most nem akarok erre gondolni, megemelem az üveget, a pezsgő zubogva ömlik a számba, édes, nagyon pezseg, az orromba megy, muszáj prüszkölni és nevetni tőle. Péter kiveszi a kezemből az üveget, ő is iszik, a földre teszi, az arcomat nézi, nem tudom, milyen lehet ebben a kékes lobogó fényben. Hirtelen azt mondja, szép vagy. Az orrom mintha még mindig tele lenne a pezsgővel, a nevetésem hangos és éles de legalább nem vihogás, nevetek és mosolygok, Pétert nézem, egy suta mozdulattal felemeli az üveget, beleiszik.
Ahogy leengedi, arra gondolok, hogy vajon most mit fog mondani. Gyorsan megkérdezem, hogy mi lesz a csillagokkal, mert én egyet se látok. Péter azt mondja, van nála távcső, ott a zsákjában, de a Szaturnusz gyűrűit lehet, hogy nem tudja megmutatni. Ilyenkor augusztusban úgyis inkább a hullócsillagok a legszebbek. Megint a zsákjába nyúl, tele van a marka csillagszórókkal. Kettészedi a köteget, a felét a kezembe adja. Azt mondja, nem érdemes egyenként bajlódni velük, tartsam az összeset a benzinfőző lángjába.
A lángok kéken körülnyalják a csillagszórók végét, nézem,hogy lassan átpirosodnak, aztán kifehérednek, mindjárt megfognak gyulladni, lenézek a városra, nem bírom tovább, felállok, meglendítem a karom, a csillagszórók ropogva hányni kezdik a szikrákat. Ahogy a levegőbe hajítom az összeset, lent, mélyen alattunk megkondul a nagytemplom harangja, felet üt, a csillagszóróim szállnak, Péter is közéjük hajítja a sajátjait, hallom, hogy azt kiáltja, Szaturnusz, Szaturnusz, Szaturnusz, szeretlek, szeretlek, szeretlek, én is vele kiáltok, a szikrák narancs és fehér és sárga fénycsíkjait nézem, vakítanak, azért se hunyorgok.
Akkor Péter felém fordul, és tudom, mi fog történni, szájon fog csókolni, át fog ölelni. Látom, hogy elindul a mozdulata, tudom, hogy mi lesz, akarni fogom, engedni fogom. Nem fogok megijedni, nem fogom elrántani a fejem, nem fogom összezárni a szám, nem szorítom össze a fogam, nem bújok az összevont karjaim mögé, nem dugom el a mellem, nem teszem keresztbe a lábam, Nem fordítom el az utolsó pillanatban a fejem, nem tolom el magamtól. Vissza fogom csókolni. Visszaölelem.
Magához húz, megölel, megszorít.
A csókja füstízű, csillagszóróízű.
Engedem, akarom.”
Dragomán György: Máglya (Bp.: Magvető, 2014.) 346-349. l.
5. részlet
„Egy hét se telik el, arra ébredünk, hogy, lehullott a hó. Amikor reggelizünk, Nagymama egy pár norvégmintás kötött kesztyűt tesz a tányérom mellé, azt mondja, szükségem lesz rá.
Reggeli után kimegyek az udvarra, hogy kipróbáljam a kesztyűt. Újmódi kesztyű, sose volt még ilyenem, olyan, mintha egyujjas lenne, de az elejét vissza lehet hajtani, akkor ötujjas lesz.
Nagy hó hullott az éjjel, havas az egész udvar, a fák is, a sövény, is, a fáskamra is. A kertben semmi se mozdul, csak a diófa alsó ágai között mutatnak a cinkék. Tegnap) még nem voltak itt, a hó hozta őket is, azt hiszem.
A négy fenyő alatt sokkal kevesebb a hó, mint máshol, ott
épp csak pár centi, azt is inkább a szél fújta oda. A fenyőfák
alsó ágai hiányoznak, nyugodtan el lehet sétálni alattuk. Az
ágakat még Nagyapa fűrészelte le, sose száradtak ki rendesen
a csonkok végén sokszor kicsordul a gyanta.
A fenyők alatt álldogálok, nem akarom összejárni a friss havat. Lehajolok, megpróbálok meggyúrni egy hógolyót, de a hó túl porhanyós, nem tapad. Egymásnak nyomom a két kesztyűmet, a két tenyerem közé préselem a havat, erősen nyomom, hogy összeálljon, aztán elfordulok, a fáskamra felé dobom, a golyó már a levegőben széthullik, mintha csak a levegőbe szórtam volna a havat.
Leguggolok, de nem próbálok új golyót gyúrni, hanem csak belenyomom a két öklöm a hóba, két kerek nyom marad a helyén. Visszahajtom a kesztyű burkát, ötujjassá alakítom, a csupasz ujjbegyeimet a kerek nyomok mellé illesztem, medvenyomokat formálok belőlük. Úgy húzom ki az ujjaimat a hóból, hogy tisztán látszódjon a medvekarmok hegye. Friss medvenyomok, pár perce járhatott csak itt. Egyujjasra alakítom a kesztyűm, megcsinálom a hátsó mancsok nyomát is.
Nagyobbak, mint a mellsők, ez egy nagy, öreg medve lehet. Azon gondolkozom, hogy mért jött elő a barlangjából, amikor egyszer csak azt érzem, hogy néznek.
Valahogy a csend is súlyosabb lett, a diófa fele nézek, az ágak mozdulatlanok, a cinkék mind elbújtak valahova.
Ahogy, hátrafordulok a fenyőfák felé, a szemem sarkából úgy Iátom, minthogyha a harmadik törzs előtt állna valaki, de nem, nem még sincs ott senki. Odamegyek egészen közel a fához megállok a törzse mellett, az egyik ágcsonkon egy nagy gyantacsepp csillog, nem emlékszem rá, hogy ott lett volna amikor kijöttem. Közelebb hajolok, beszívom a gyanta illatát, a felületén finom, örvényes redőket veszek észre, tudom is, mi az, egy ujjlenyomat. Mintha valaki belenyomta volna hüvelykujját a friss gyantába.
Kihúzom a kezem kesztyűből, én is a gyantacseppre nyomom a hüvelykujjamat. Nem azt, amelyiken a sebhely van, a másikat. A gyanta sima és hideg, és nagyon kemény, a körmöm hegye sem hagy rajta nyomot.
A szemem sarkából megint mozgást látok, most nem fordulok egész testtel oda, csak a szemem fordítom arra, aztán nagyon lassan a fejem is. A negyedik fenyőfa előtt áll Nagyapa épp csak a körvonalait látom, átlátszó, mint a leheletem párája.
Nagyon lassan fordulok oda, nem akarom, hogy eltűnjön nem is nézek egészen rá, inkább csak a fatörzsre, az egyik lefűrészelt ág végén ott is egy nagy gyantacsepp.
Most már egészen tisztán látom, fehér emberforma derengés, érzem, hogy néz.
Kiszárad a szám, azért is megszólalok, azt mondom, hát mégse tetszett elmenni?
A derengés abban a pillanatban eltűnik, a fenyőfa nagyot reccsen, az egyik ágáról súlyosan leszakad a hó, a kavargó hópor tisztán kirajzolja az alakot, hosszú télikabátban van és lehajtott füles kucsmában, a fél arcát is látom, a szemüvegét is azt is, hogy felemeli a kezét és int, hogy menjek vele, azt is, ahogy elfordul, azt is, hogy elindul kert vége fölé.
Gyorsan megy, nem hagy nyomokat, de a hó ropogásából hallom, hogy hol van, megyek utána. Hátramegyünk a kertbe, el a grupp mellett, el egészen a hátsó drótfalig, a nagy tiszafa bokorhoz, amit szétlapított a hó. Ahogy odaérek, látom, hogy az egyik ág pont úgy hajlott le, hogy földig lenyomta a benádazott drótkerítést, át lehet menni rajta. A kerítésen túl a temető van.
Megállok.
A hó ropogása egyre halkul. Nagyapa után kiáltok, hogy várjon meg, felhúzom a kabátom alját, átlépem a kerítést, a nádfonat egy helyen beszakad a talpam alatt, ahogy rálépek, de a drótháló megtart, már a temetőben vagyok.
Körül se nézek, gyorsan megyek a ropogó hó nyomában Nagyapa a behavazott sírkövek közé vezet, a szentek és az angyalok szobrain vastag hógallérok, meg sapkák, ahogy megyek Nagyapa után, egyszer csak felragyog a nap.
Abban a pillanatban teljes csend lesz, sehonnan se hallatszanak már a lépések. Megállok, a ragyogó havat nézem, úgy szikrázik a fényben, hogy hunyorognom kell tőle.
A sírok között hirtelen megmozdul valami, vörösen ragyog, egy róka az. Egészen közel van, lelapul, mintha figyelne valamit, aztán ugrik egyet, mélyen a hóba süpped, meghempergőzik benne, aztán lerázza magáról, hosszan nyújtózkodik, lelapul, a hóba veti magát, azt játssza, hogy vadászik.
Lassan leguggolok, úgy nézem, egészen kimelegedtem, forró az arcom. A róka hirtelen felém fordul, meglát, félrefordított fejjel, oldalról néz, minthogyha mosolyogna, a szeme úgy csillog, mint a gyanta.
Én is ránézek, én is mosolygok, megszólalok, azt mondom, szervusz. Tisztán látom, hogy a róka biccent egyet, aztán elfordul, és mint egy vörös villanás, eltűnik a sírok között.
Állok, a mancsa nyomait nézem, eszembe jut, ahogy kiugrott a hóból, kitör belőlem a nevetés, lehajolok, két kézzel a nyomai közé tenyerelek, aztán egy pillanatra a hóhoz érintem az arcom.”
Dragomán György: Máglya (Bp.: Magvető, 2014.) 386-389. l.
