Nagyszüleim antik, múzeumszerű nappalija gyermekkoromban a varázslatos palotát, később a szigor és fegyelmezés helyszínét jelentette számomra. Ma már csak egy tompa, torokszorító érzést kötök a szobához, ami egyrészt a gyerekkori nosztalgiából, másreszt a negatív élmenyékből alakult. Ambivalens és bizarr érzések, amelyek nehezen értelmezhetőek.
Sorozatomban egy - hangulatában erősen a nappalit idező - panzióba helyeztem életem legnegatívabb emlékeit. A saját történeteimen keresztül próbáltam választ adni arra a kérdésre:
Szépülhetnek-e nosztalgiává az idő múlásával azok a sérelmek és tragédiak, amik minket érnek?
My grandparents’ antique and museum-like living room seemed such a magical place to me as a child. As time passed by it became more like a place of rigidity and discipline. Nowadays I only attach a blunt and bittersweet feeling to the room that comes from childhood nostalgia and negative experiences. Ambivalent and bizarre feelings that are difficult to understand.
In my series I’ve displayed all my bad memories in a hotel that is not connected to me yet resembles my grandparents’ old living room. Through my stories I tried to answer the question: As time goes by, can nostalgia mend those injuries and tragedies that happened to us?
