Since a year, I have been working on a series, which helped me to process the loss of my family member. I spent a few days sitting alone in an armchair in her empty home, just gazing the gaping walls, the pictures, the people in the pictures, the mistakes, and the details, which turned to brow over the years. I checked the entire room inch by inch. My aim was to grab tiny details from her reality and have them displayed on photos, thereby getting closer to those things, and get in touch with the room. I made a lot of photos, which I can call my own with so much personal content attached to them. That’s why I started experimenting on how I can get even closer to these personal contents, so close that the photos lose their former meaning towards the outside world but still keep their visual information. The questions, which fumbled me were: where does the projection start, and can we call that a photo if the subject of the photograph cannot be recognized. I compare this process to the phenomenon when the recipient walks up to a photograph or any other work at an exhibition and try to pick it into pieces. First I dealt with the material in my working process then I immersed in it and this had led to something „new”. The base material of this „new” is previously taken photo, however the outcome has new meaning and content attached to it.
Egy évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni egy sorozaton, amely egy családtagom elvesztését segített feldolgozni. Napokat töltöttem egyedül a lakásában egy karosszékben ülve. Néztem a tátongó falakat, rajtuk a képeket, a képeken a szereplőket, a hibákat, az évek során megsárgult részeket. Mindent centiről centire, töviről hegyire. Az volt a célom, hogy apró részleteket ragadjak meg a valóságból és jelenítsek meg fényképeken, ezáltal egyre közelebb kerülve, egyre jobban megismerve, kapcsolatot teremtve a tárgyakkal és lakással. Rengeteg fotót készítettem itt, melyeket egytől egyig magaménak érzek, viszont úgy éreztem, túl sok személyes tartalommal bírnak. Ezért kezdtem azzal kísérletezni, hogyan kerülhetnék még közelebb ezekhez a személyes tartalmakhoz, annyira közel, hogy a képek elveszítsék a külvilág felé minden korábbi jelentésüket, mégis a képi információ elveszetésének határán maradjanak. Az a kérdés foglalkoztatott, honnantól számít valami leképezésnek, illetve, hogy nevezhetjük-e fényképnek a fényképet, ha a leképezés tárgya nem felismerhető. A folyamatot ahhoz hasonlítom, amikor a befogadó közel lép egy kiállításon bemutatott fotóhoz, vagy akár más műhöz, és közelről vizsgálva próbálja meg ízekre szedni azt. Munkám során először a matériával, az anyaggal foglalkoztam, majd az ebben való elmélyedés, az ehhez való közelítés vezetett el valami újhoz, ahhoz az új képhez, melynek alapanyagát egy korábbi kép jelenti, a végeredmény mégis új jelentéssel és tartalommal bír.
