Olyan, mintha tegnap lenne
Nehéz elmagyarázni azt, amit igazán csak érteni lehet. A képeket egy intenzív érzés tartja egyben: a szorongásom és az ehhez társuló valóságérzetem elvesztése.
Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a problémával, hogy a karantén alatt a napjaim egybefüggővé váltak és nem tudom rendesen értelmezni az időt és a teret, de leginkább magamat nem tudom elhelyezni ezekben.
Mivel ez a “valóság-nélküli valóságállapot” volt a mindennapom a karantén alatt, úgy határoztam, hogy ezt egy dokumentarista fotósorozatban mutatom be. Ez egy olyan hétköznapiság, ahol hónapokba nyúlt egyetlen nap, ahol az ember elszakadt saját magától. A képekkel az állandósult félelmemet, a magányérzetemet és a haláltól való szorongásomat szerettem volna elmesélni.
Mivel ennek a helyzetnek a megélésével kapcsolatban nincsenek tapasztalataim, a képek valódi tartalma a sorozat egészeként, illetve a képek önmagukban is átadnak egy olyan érzést a nézőnek, mintha egy másik ember álmába, az enyémbe csöppentek volna.
A fotósorozatom elsősorban azt a küzdelmet dokumentálta, ahogyan megpróbáltam magammal elfogadtatni, hogy ami most történik, az az én életem és ezen nem tudok változtatni. A fotók végigkövetik azt az állapotot, amit a helyzet hozott, hogy végül aztán belássam, hogy a küzdelem helyett sokkal könnyebb, ha létezem és értelmezem önmagamat.
