Pillanatszavak
Puncsoproject
Kasztovszky Béla: Pillanatfelvétel című novellája inspirálta a képet. Azért is választottam a pillanatszavak címeta képnek, mert engem inkább a szavak külön-külön fogtak meg elsősorban, és csaktöbbszöri olvasásra állt össze a novella a fejemben. Végül úgy döntöttemmaradok a szavaknál, mondattöredékeknél és ezeket próbálom egy képbenmegfogalmazni.
A mondattöredékek:
"mit érez a hold csiszolta tengerpartján"
"teste szikla, tudata könnyű felhő"
"szobája szűk volt"
"rávallott ez az érzékeny tapintat"
"valóságos laboratóriumot varázsoltelő."
"Maga elé képzelte a tengert. A tengert,aholdfényt,a csendet."
"lüktető sodrását,habos csiklandozását."
A mondattöredékek:
"mit érez a hold csiszolta tengerpartján"
"teste szikla, tudata könnyű felhő"
"szobája szűk volt"
"rávallott ez az érzékeny tapintat"
"valóságos laboratóriumot varázsoltelő."
"Maga elé képzelte a tengert. A tengert,aholdfényt,a csendet."
"lüktető sodrását,habos csiklandozását."
Pillanatfelvétel
Jamada nagyszerű fotós. Van egy mesés Canon-készlete. Ha ez nála van,megváltozik a világ. Akkor adja el a képeit, amikor akarja. Ebből él, ezért járhat egyetemre. Ebből telik neki automata Canon-készletre, olyan készletre,amelynek az árából két egyetemre való is kitelne,és mindez semmibe se kerül neki. Mindez könnyű, vidám élvezet számára. Hát majd csak fest valamit a Vénusz-lakónak.
Este volt. Szerelemre való, meleg,tiszta este. Jamada lihegve kapaszkodott vissza magas rejtekhelyükre. A sziklák között sziklaként várt rá Szizusztiken. Óvatosan letette a vörös táskát, gyengéden kivette a gépet. Szigorú, fekete szemét ráemelte a világra. Meg kell mutatnia az egész pokoli Vénusznak, mit lát, mit érez a hold csiszolta tenger partján egy földi fotós… Meg fogja mutatni. Akkor aztán már azt is megbeszélhetik, mi a különbség Jamada és Leonardo között.
Jamada már egyedül van. A világ már kép, és Jamada feloldódik ebben a képben. Ujjai éledeznek a Canon testén, a kép megsokszorozódik. Valami történik… valami történt odalent.
Egy fehér, sovány nőalak fordul, táncol, fut a homokon. Mögötte sötét bőrű, izmos fiú. Nyers, erőszakolt nevetése visszahull a vízbe. Fényes gumiszobor a tapasztalatlan elszántságtól, az ideges vágyakozástól.
Nekilódul, megtorpan. Közeledik a lányhoz.
Jamada teste szikla, tudata könnyű felhő. A Canon változik. Lustán előforog a teleobjektív, a kazettába Senco film kattan. Automata Canon kamera és SENCO negatív-éppen itt tart a földi fotótechnika.
A lány most teljes erőből rohan, de… hátra kell néznie, megbotlik, fejét hátraveti. Nyikkanó kacagása elszakad a ráugró fiú szilaj erejétől. Már a homokon fekszenek, már megvan a kép.
- Láttad? - kérdezte Jamada villanó szemmel, sóhajnyi hanggal.
- Láttam-felelte Szizusztiken, és Jamada csak rábólintott csöndesen.
Szizusztiken szobája szűk volt, teljesen kopár és szinte elviselhetetlenül meleg. De nyomban észbe kapott, és szélesre tárta az ablakot. Ott is maradt az ablaknál. Nagyon rávallott ez az érzékeny tapintat. Csak most kivételesen észre sem vette Jamada.
Amint belépett, leült a padlóra az üres, fülledt szoba kellős közepén,s a nagy vörös táskából valóságos laboratóriumot varázsolt elő.
Három képet összegyűrt. A negyediket sokáig nézegette. Végül odaintette Szizusztikent, és átnyújtotta a fotót.
A lány teste ívben hátrahajlik. Bicsakló lába homoksugarat vet a fiú felé. Hosszú haja felcsapódik, mint egy színtelen láng heves lobbanása. Áttetsző szeme hatalmasra tágul, épp a teliholdra nyílik. Párásszikrát villant fehér fogsora…
A fiú… mint a kegyetlenül pontos gepárd-a talajt nem is éri. Még egy pillanat –egy igazi, megismételhetetlen pillanat, és eléri a lány kicsiny, épp egy sós vízcseppet ejtő mellét. Még egy pillanat, és izmos karja megtöri a lány gyönge derekát. Megtöri, és mégis fedezi, ha majd a homokra zuhannak. És a tenger… a tenger fehér. Vagy fekete. Világító fehér, világító fekete-nem lehet biztonsággal megmondani. Nem áll meg rajta a szem. Két szín van még a képen, nagyon gyenge színek. A lány szeme kék: nagyon halvány, nagyon tiszta kék. A lány teste zöld: nagyon gyenge, nagyon furcsa zöld.
És kész.
Ez is egyetlen, ez is örök élmény már, mint a harcos ádáz fintora Leonardo vázlatán. Mint két vörös korong násza a tenger tükör tetején. Ezt tudja az emberekkel közölni Jamada, a fotós.
Sokáig nézte a képet a nagy fóka Vénusz lakó. Amikor végre megszólalt, valami új, valami furcsa, bizonytalan szeretet tapogatózott Jamada felé.
- Ez szép…Ez több mint szép,Jamada.
Mást várt.
Másra készült, ha ugyan készült bármire is. Nem tudott válaszolni, nem is akart. Nem volt semmi mondanivalója.
- Köszönöm… Köszönöm,Jamada. Ez…ez nagyon tanulságos volt számomra. Félreismertelek, és… félreismertem a földi művészetet. Nem volt bennem semmi rossz szándék, hidd el. Csak éppen arról feledkeztem meg,hogy más világban születtem,és…és én is más vagyok,mint az emberek. Felületes szemlélő voltam a művészi alapélményt nem is kerestem. Hát most megkaptam. Én tanultam meg tőled,holott azt hittem…Nos egyszerűen alkalmatlannak gondoltalak arra , hogy tanítsalak. Sírni szeretnék emiatt.
- Mire akarsz te engem tanítani?- kérdezte zavart krákogás közepette Jamada.
- Megteszem ,amire kértél. Rég meg kellett volna tennem, kérés nélkül is. Meg fogsz engem érteni,és talán meg is bocsátasz nekem…Megmutatom neked,hogyan rögzítettem én ugyanezt a képet.
Jamada bólintott, figyelt. Egy pillanatra meglegyintette az ismeretlen irányból támadó veszély, a védtelenség gyomorszorító érzése. De csak egy pillanatra. Hatalmába kerítette a kíváncsiság és valami végtelen, tiszta nyugalom.
Maga elé képzelte a tengert. A tengert,a holdfényt,a csendet. –és már látta is. Már ott ült a csillagos ég alatt, a nap melegét gyengéden visszasugárzó sziklapárkányon.
A holdat ezúttal nemcsak látta:meg is érezte enyhe húzását,az ezüst holdtengeren megtörő napfény visszavert ,gyönge melegét,a kráterek mélyén lappangó sötétség iszonyúan hideg leheletét. A tengert-villogva szétszóródó holdszilánkjaival-ezúttal nemcsak látta,hanem érezte is hatalmas súlyát,lüktető sodrását,habos csiklandozását. Látta a langyosnehéz mélyben kutató,rebbenő halakat. És meglátta a kalimpáló,hancúrozó,majd ágaskodva kifelé törtető két embert…Meglátta puha talpuk olvadó nyomát,meghallotta heves lélegzetüket,megérezte csöpögő-borzongó,táncra,futásra ingerlő kedvüket,egymás meztelenségétől támadó,ideges,forrósodó izgalmukat. Nézte a lány világító, fehér farát,hagyta,hogy előnyt szerezzen,s amikor már nem fehér,hanem valami furcsa,meseszerű zöld szín vonta be a táncolva szökő csodát,torkában dobogó szívvel indult utána.
Megérezte hogy követik, megérezte,hogy komolyra fordult a dolog,futott, de már nem érzett talajt a lába alatt,már nem látta a homokot,nem látta a tengert, már semmit se látott a világból, csak egy zihálva közeledő izmos, elszánt fiút. Látta őket, pontosan úgy, ahogyan egymást látták,de látta őket egyszerre is, mint Jamada, messziről, majd hirtelen egészen közel…az idő csikorogva fékezett…a mozdulatok természetellenesen lelassultak…a kép-az agyába mélyen és mindörökre bevésett kép-lassanként összeállt. A lány haja fellobbant, szeme és fogsora világított, kis kemény mellének dermedt hegyére sós vízcsepp futott.
Az a két ruhátlan ember már semmit,de semmit nem látott,nem gondolt; csak valami mély,lüktető hang hallatszott: talán a hold felé feszülő tenger sóhajtása,talán százmilliárd csillag távoli morajlása,talán a két ember fiatal s a szerelemben járatlan idegrendszerén végigrohanó tűzvész suhogása.
A kép életnagyságú volt, és nem volt szegélye.
Kasztovszky Béla: Pillanatfelvétel, részlet
Jamada nagyszerű fotós. Van egy mesés Canon-készlete. Ha ez nála van,megváltozik a világ. Akkor adja el a képeit, amikor akarja. Ebből él, ezért járhat egyetemre. Ebből telik neki automata Canon-készletre, olyan készletre,amelynek az árából két egyetemre való is kitelne,és mindez semmibe se kerül neki. Mindez könnyű, vidám élvezet számára. Hát majd csak fest valamit a Vénusz-lakónak.
Este volt. Szerelemre való, meleg,tiszta este. Jamada lihegve kapaszkodott vissza magas rejtekhelyükre. A sziklák között sziklaként várt rá Szizusztiken. Óvatosan letette a vörös táskát, gyengéden kivette a gépet. Szigorú, fekete szemét ráemelte a világra. Meg kell mutatnia az egész pokoli Vénusznak, mit lát, mit érez a hold csiszolta tenger partján egy földi fotós… Meg fogja mutatni. Akkor aztán már azt is megbeszélhetik, mi a különbség Jamada és Leonardo között.
Jamada már egyedül van. A világ már kép, és Jamada feloldódik ebben a képben. Ujjai éledeznek a Canon testén, a kép megsokszorozódik. Valami történik… valami történt odalent.
Egy fehér, sovány nőalak fordul, táncol, fut a homokon. Mögötte sötét bőrű, izmos fiú. Nyers, erőszakolt nevetése visszahull a vízbe. Fényes gumiszobor a tapasztalatlan elszántságtól, az ideges vágyakozástól.
Nekilódul, megtorpan. Közeledik a lányhoz.
Jamada teste szikla, tudata könnyű felhő. A Canon változik. Lustán előforog a teleobjektív, a kazettába Senco film kattan. Automata Canon kamera és SENCO negatív-éppen itt tart a földi fotótechnika.
A lány most teljes erőből rohan, de… hátra kell néznie, megbotlik, fejét hátraveti. Nyikkanó kacagása elszakad a ráugró fiú szilaj erejétől. Már a homokon fekszenek, már megvan a kép.
- Láttad? - kérdezte Jamada villanó szemmel, sóhajnyi hanggal.
- Láttam-felelte Szizusztiken, és Jamada csak rábólintott csöndesen.
Szizusztiken szobája szűk volt, teljesen kopár és szinte elviselhetetlenül meleg. De nyomban észbe kapott, és szélesre tárta az ablakot. Ott is maradt az ablaknál. Nagyon rávallott ez az érzékeny tapintat. Csak most kivételesen észre sem vette Jamada.
Amint belépett, leült a padlóra az üres, fülledt szoba kellős közepén,s a nagy vörös táskából valóságos laboratóriumot varázsolt elő.
Három képet összegyűrt. A negyediket sokáig nézegette. Végül odaintette Szizusztikent, és átnyújtotta a fotót.
A lány teste ívben hátrahajlik. Bicsakló lába homoksugarat vet a fiú felé. Hosszú haja felcsapódik, mint egy színtelen láng heves lobbanása. Áttetsző szeme hatalmasra tágul, épp a teliholdra nyílik. Párásszikrát villant fehér fogsora…
A fiú… mint a kegyetlenül pontos gepárd-a talajt nem is éri. Még egy pillanat –egy igazi, megismételhetetlen pillanat, és eléri a lány kicsiny, épp egy sós vízcseppet ejtő mellét. Még egy pillanat, és izmos karja megtöri a lány gyönge derekát. Megtöri, és mégis fedezi, ha majd a homokra zuhannak. És a tenger… a tenger fehér. Vagy fekete. Világító fehér, világító fekete-nem lehet biztonsággal megmondani. Nem áll meg rajta a szem. Két szín van még a képen, nagyon gyenge színek. A lány szeme kék: nagyon halvány, nagyon tiszta kék. A lány teste zöld: nagyon gyenge, nagyon furcsa zöld.
És kész.
Ez is egyetlen, ez is örök élmény már, mint a harcos ádáz fintora Leonardo vázlatán. Mint két vörös korong násza a tenger tükör tetején. Ezt tudja az emberekkel közölni Jamada, a fotós.
Sokáig nézte a képet a nagy fóka Vénusz lakó. Amikor végre megszólalt, valami új, valami furcsa, bizonytalan szeretet tapogatózott Jamada felé.
- Ez szép…Ez több mint szép,Jamada.
Mást várt.
Másra készült, ha ugyan készült bármire is. Nem tudott válaszolni, nem is akart. Nem volt semmi mondanivalója.
- Köszönöm… Köszönöm,Jamada. Ez…ez nagyon tanulságos volt számomra. Félreismertelek, és… félreismertem a földi művészetet. Nem volt bennem semmi rossz szándék, hidd el. Csak éppen arról feledkeztem meg,hogy más világban születtem,és…és én is más vagyok,mint az emberek. Felületes szemlélő voltam a művészi alapélményt nem is kerestem. Hát most megkaptam. Én tanultam meg tőled,holott azt hittem…Nos egyszerűen alkalmatlannak gondoltalak arra , hogy tanítsalak. Sírni szeretnék emiatt.
- Mire akarsz te engem tanítani?- kérdezte zavart krákogás közepette Jamada.
- Megteszem ,amire kértél. Rég meg kellett volna tennem, kérés nélkül is. Meg fogsz engem érteni,és talán meg is bocsátasz nekem…Megmutatom neked,hogyan rögzítettem én ugyanezt a képet.
Jamada bólintott, figyelt. Egy pillanatra meglegyintette az ismeretlen irányból támadó veszély, a védtelenség gyomorszorító érzése. De csak egy pillanatra. Hatalmába kerítette a kíváncsiság és valami végtelen, tiszta nyugalom.
Maga elé képzelte a tengert. A tengert,a holdfényt,a csendet. –és már látta is. Már ott ült a csillagos ég alatt, a nap melegét gyengéden visszasugárzó sziklapárkányon.
A holdat ezúttal nemcsak látta:meg is érezte enyhe húzását,az ezüst holdtengeren megtörő napfény visszavert ,gyönge melegét,a kráterek mélyén lappangó sötétség iszonyúan hideg leheletét. A tengert-villogva szétszóródó holdszilánkjaival-ezúttal nemcsak látta,hanem érezte is hatalmas súlyát,lüktető sodrását,habos csiklandozását. Látta a langyosnehéz mélyben kutató,rebbenő halakat. És meglátta a kalimpáló,hancúrozó,majd ágaskodva kifelé törtető két embert…Meglátta puha talpuk olvadó nyomát,meghallotta heves lélegzetüket,megérezte csöpögő-borzongó,táncra,futásra ingerlő kedvüket,egymás meztelenségétől támadó,ideges,forrósodó izgalmukat. Nézte a lány világító, fehér farát,hagyta,hogy előnyt szerezzen,s amikor már nem fehér,hanem valami furcsa,meseszerű zöld szín vonta be a táncolva szökő csodát,torkában dobogó szívvel indult utána.
Megérezte hogy követik, megérezte,hogy komolyra fordult a dolog,futott, de már nem érzett talajt a lába alatt,már nem látta a homokot,nem látta a tengert, már semmit se látott a világból, csak egy zihálva közeledő izmos, elszánt fiút. Látta őket, pontosan úgy, ahogyan egymást látták,de látta őket egyszerre is, mint Jamada, messziről, majd hirtelen egészen közel…az idő csikorogva fékezett…a mozdulatok természetellenesen lelassultak…a kép-az agyába mélyen és mindörökre bevésett kép-lassanként összeállt. A lány haja fellobbant, szeme és fogsora világított, kis kemény mellének dermedt hegyére sós vízcsepp futott.
Az a két ruhátlan ember már semmit,de semmit nem látott,nem gondolt; csak valami mély,lüktető hang hallatszott: talán a hold felé feszülő tenger sóhajtása,talán százmilliárd csillag távoli morajlása,talán a két ember fiatal s a szerelemben járatlan idegrendszerén végigrohanó tűzvész suhogása.
A kép életnagyságú volt, és nem volt szegélye.
Kasztovszky Béla: Pillanatfelvétel, részlet
