Szeged, 2020. 02. 06.
Nátyi Róbert: „Én csak egy reneszánsz kismester szeretnék lenni”
Adalékok Zoltánfy István művészetéhez
Zoltánfy István (1944-1988) életéről, tragikus elmúlásáról, életművéről – elsősorban a személyes megemlékezések, a barátságok idealizáló fókuszából vagy a tiszteletadás kötelességének engedelmeskedve – számosan írtak. A szerzők többsége a művész etikai hozzáállást, humanizmusát, műveltségét, a tradícióhoz való kötődését, vagy helytörténeti beágyazottságát elemezte. Alapvetően egyetértve a megjelent publikációk többségének konklúzióival, jelen rövid tanulmányvázlat az eddigi analízisekből jobbára hiányzó, vagy csak felszínesen felvetett művészettörténeti párhuzamokra szeretné felhívni a figyelmet.
A középkori szerzetes festők áhítatával készült, míves, lebilincselő varázsú temperaképei a XX. század utolsó harmadának magyar festészetében megbecsült helyet követelnek alkotójuknak. Mély humánummal átitatott, a tradícióhoz sok szálon, stilárisan és tematikailag kötődő, sajátos hangvételű művészete megjelenésekor új igazodást jelentett a szegedi festészetben. A hetvenes években megvalósult, elmélyedt koncentrációról, belső fegyelemről tanúskodó képei, zárt kompozíciójukkal, a boldog békeidők fotográfiáit idéző alakjainak beállított mozdulatlanságával a maradandóság, az állandóság érzetét keltik, egy olyan periódusban, amikor a művészek jelentős hányada egészen más utakon kertesett kitörési pontokat.[1]
A Tisza-parti város festészetében majdnem előzmények nélkül megjelenő, a historizálást, a múlt felé fordulást programszerűen zászlajára tűző, következetesen felépített, úgy tűnik, a korszerűtlenség bélyegét is felvállaló életút teljességgel szokatlannak számít a korszak szegedi piktúrájában.[2] Ennek a korabeli magyar festészetben is jóformán társtalan útnak el- és felismeréseként, 1971-re már az időszak népszerű televíziós képzőművészeti műsorába, a TV Galériájába is meghívták a fiatal festőt, ahol D. Fehér Zsuzsa, Szalay Ferenc, Végvári Lajos és Varga József értelmezték a műveket.[3] A következő néhány esztendőben az egyéni stílusban dolgozó alkotó országszerte több kiállításon mutatkozhatott be, munkáiról számos kritika és ismertetés született. Igaz, hogy recenzensei közül nem mindenki értette meg szándékait, sőt volt, aki kifejezett hatásvadászattal gyanúsította meg a festőt.[4] P. Szücs Julianna például „[t]isztes, ám túlméretezett buzgalomról” beszélt.[5] Talán éppen a néhány elmarasztaló fővárosi kritika, illetve művészi szándékainak különbözősége, társtalansága hatására – korai, tragikus halála után – az utókor emlékezetében elsősorban a helyi festészet reprezentánsaként maradt fenn működése, így életműve nem tudott integrálóni az országos tendenciák részeként.
More:
Ibos Éva: Az Alföldön túl
Kép a képben Zoltánfy István festészetében
Zoltánfy Istvánnak van egy műve, amelyen a síkságra állított festőállványon Jan van Eyck Arnolfini házaspár című festményének egy általa megfestett részlete látható. Kevésbé ismert mű, alig-alig publikált, valószínű azért (is), mert látszólag nem túl szorosan illeszkedik az életmű egészébe, pedig nagyon is. Ugyanis annak ellenére, hogy nem tartozik a főművek sorába, festői orientációról és alapállásról tudósít, arról, hogyan viszonyult a festészethez Zoltánfy István.
A kép hommage attitűdje nem pusztán a nagyra tartott előd eszmei tiszteletét rejti, hanem Zoltánfy festészetének alfáját és omegáját, vagyis a technikától kezdve az alkotói témaválasztáson keresztül, az érzelmi és földrajzi elkötelezettségen át, az alkotói önképig, szinte mindent. A németalföldi remekmű számos, jellegében egymástól eltérő finom utalást rejt, melyekből most számunkra, Zoltánfy viszonylatában csak kettő érdekes. Az egyik az egymáshoz tartozás gyöngéd ereje, a másik a művész öntudata.
More:
Képíró/Image Writer, 2018
Előadók: Lőrinc Katalin, Katona Gábor, Frigy Ádám, Fosztó András,
Kriston Fruzsina
Zene: dj Panda
Fény: Lendvai Károly
Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt
Kriston Fruzsina
Zene: dj Panda
Fény: Lendvai Károly
Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt
Csend. Élet./Still. Life.
Zoltánfy Kiállítás/Exhibition, 2014, Újpest, Budapest
Some photos:
https://www.flickr.com/photos/sarkanylatvany/sets/72157646752804483
Zoltánfy Kiállítás/Exhibition, 2014, Újpest, Budapest
Some photos:
https://www.flickr.com/photos/sarkanylatvany/sets/72157646752804483
Inventory exhibition, Szeged, 2018.
Zoltánfi Zoltán: Közelről közelbe…
Szeged város közgyűlésének júniusi döntését követően születésének 75. évfordulóján, 2019. szeptember 17.-én leplezték le Zoltánfy István festőművész Kiss Jenő Ferenc, anno tanárkolléga alkotta domborműves emléktábláját a Tömörkény Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium alkotóházának Tisza felőli oldalán, az iskolaalapító Tápai Antal szobrászművész (1902 – 1986) Farkas Pál készítette emléktáblája mellett.
Gondolatokat ébreszt bennem, hogy ez a két emléktábla, a mester és egykori tanítványa emléktáblája egymás mellé került.
Zoltánfy István, aki 20 évig volt a Tömörkény művésztanára, festőművészként lett ismert, és 2016-ban posztumusz Magyar Örökség Díjjal is elismert, de eredetileg szobrásznak készült.
Mestere – akihez a címfestőként szép képeket is festő édesapánk (a Kálvária kápolnáról festett képe került a Szeged 2018. júniusi számának címlapjára) kora tizenévesként kézen fogva vitte el a legendás Tábor utcai kollektív műterembe – a jó barát Tápai Antal szobrászművész, Tápai Lajos festőművészként is jegyzett címfestő öccse lett, akivel az édesapa a 30-as években közösen vitt egy címfestő műhelyt a Polgár utcában.
A tini Zoltánfy István délutánjait, estéit ettől kezdve – a tanárképző főiskola megkezdéséig a Vlasics Károly és Tápai Antal vezette kollektív műteremben, Tápai Tóni bácsi társaságában töltötte, tanulta a szobrász mesterséget, bár néha azért festett is.
1960-ban Tóni bácsi életében másodszor vagy harmadszor, ezúttal két és félszeres életnagyságban mintázta meg híres művét, a Hálóvetőt. Életrajzi könyvében elsőszámú segítőjeként említette Zoltánfy Pistát, aki a vázszerkezet megépítésétől a Marx (ma Mars) téri felállításig a munka minden fázisában részt vett – tudhatjuk meg Tápai Antal: Életutam című könyvének 90. oldalán.
E néhány évben már érett szobrászra valló munkák sora került ki Zoltánfy Pista keze alól, amit ennyi idő alatt meg lehetett tanulni, meg is tanulta Tóni bácsitól.
Ezen munkái közül önportréja, a neves eszperantista tudósról, a modellt ülő Baghy Gyuláról készített mellszobra, melyet a Somogyi könyvtár eszperantó gyűjteménye őriz, az elmúlt években kiállításokon is látható volt, eltűntek viszont az akkor még Ságvári Gimnázium önképzőköri pályázatára készített munkái, egy sokáig a tanári szobában volt Ságvári-portré és egy Ságvári-tondó. Mindkettőt igen nagyra értékelték a gimnáziumba annak idején többször ellátogató Ságvári-családtagok, a mama és a nővér.
Biztos kézzel formázta a fejet a 18 éves Zoltánfy István a Képzőművészeti Főiskola szobrász felvételi vizsgájának első hetén is. Budapesten tanuló műegyetemistaként esténként meglátogattam őt a főiskola Zugligeti úti kollégiumában. A felvételizőkhöz bejáró felsőbb évesek, akikkel beszélgettem, nem sok jóval bíztattak. Pista már szinte kész szobrász, ilyenek meg nem kellenek a főiskola mestereinek. Nem is hívták be a felvételi második hetére.
Ezután fordult Zoltánfy István igazán a festészet felé, az alapokat a Tábor utcában Vlasics Károly bácsi már megadta. Megismerte ekkoriban a festészet más dimenzióit is, ugyanis a következő tanévkezdésig díszletfestő munkát vállalt a színházban. 1963 őszén nyert felvételt a tanárképző főiskolára, rajz – magyar – történelem szakra. A tanárképző főiskolán Vinkler László ablakot nyitott a művészettörténetre, az így szerzett ismeretek – mint ahogy később Tömörkény gimnáziumi barátsága művésztanár kollégájával, Szalay Ferenccel is − meghatározóak lettek Zoltánfy István festőművészi kiteljesedésére.
Szobrászi tudása azért megmaradt. Zrínyi Ilonáról készült portréja 1968-ban került a Mérei utcai leányiskola előcsarnokába, nem véletlenül, ugyanis a főiskola után egy tanévet – 1967/1968 – a Tömörkény előtt ott tanított. Készített alkalmanként díszletszobrokat is, elsőként a színháznak, Hindemith Mathis, a festő című operájának magyarországi ősbemutatójához, melynek Sándor Lajos tervezte díszleteit nem véletlenül Grünewald isenheimi szárnyasoltára ihlette. Később a Dóm térre is kerültek munkái, Bánk bán és Aida díszletek részeként, és ismertek többtáblás festményei is színezett domborműves részletekkel.
1968 őszén kezdett tanítani – Szalay Ferenc és Tóth Sándor kifejezett kérésére – a Tömörkény Gimnáziumban, az első mestere, Tápai Antal alapította művészeti tagozat művésztanára lett. Volt valami jelképes abban, hogy az egykori mester alapította iskolában az egykor volt tanítvány kezd tanítani.
Tápai Antal ekkor már nem tanított, kapcsolata Zoltánfy Istvánnal, a régi mester – tanítvány viszony, barátsággá alakult, s nem távolodtak nagyon el egymástól.
Most viszont, Zoltánfy István emléktáblájának elhelyezésével a régi közelségbe kerültek ismét.
Tápai Antal, Szeged szobrásza onnan fentről – Petri Csathó Ferencet szabadon idézve – a végső képekkel (és szobrokkal) ékes mezőkről letekintve minden bizonnyal örömmel nyugtázta, hogy szobrásznak indult, de címfestő édesapánk álmait megvalósítva festőművésszé lett egykori kedves tanítványa ismét, és immár örökké mellette van.
More:
Inventory, 2018. – Catalog page
Puszta by Istvan Zoltanfy, Szeged (ca. 1984-1986)
Some pictures from the 2013 commemorative exhibition in Szeged/Néhány kép a 2013-as szegedi emlékkiállításról
–––––––––––––––––––––
Magyar Örökség díj ünnepélyes átadó
2016, Magyar Tudományos Akadémia/Hungarian Scientific Academy, Budapest
Laudáció/Laudation: Temesi Ferenc
https://www.youtube.com/watch?v=QWqRqx5-jJ0&feature=youtu.be
Magyar Örökség díj ünnepélyes átadó
2016, Magyar Tudományos Akadémia/Hungarian Scientific Academy, Budapest
Laudáció/Laudation: Temesi Ferenc
https://www.youtube.com/watch?v=QWqRqx5-jJ0&feature=youtu.be
A képíró hallgatása
––––––––––
––––––––––
Zoltánfy István (1944–1988) laudációja
Volt egy szobor Őrvidéken. Egy ideiglenes szobor. A múlt század nyolcvanas éveinek végén, úgy egy-másfél évig. Egy téglaszínűre kiégett farmotoros Skoda karosszériájának roncsa volt. A sógorok ott hagyták az országút mentén. A magyar autósok tüntetően lassítottak és dudáltak mellette. Még azt a diszkót is láttam, ahonnan kijött az az osztrák srác részegen, és a Mercijébe vágta magát. Nem is látta tán a másik kocsit, amibe hátulról belehajtott, úgy, hogy az lerepült az útról. Kapott pár hónapot érte. Zoltánfy István, a festő, legjobb szegedi barátom, a nagyobbik lányával tartott Németországba, azon a végzetes augusztusi napon. A lányka kirepült, és megmentették, de festőnk bennégett. Egyet azért hozzátennék: aki hátulról ilyen ütést kap a kocsiban maradva, az már nem élve ég el.
De hagyjuk a halált, beszéljünk az életről. Az alsóvárosi kiskamasz 1958-ban megnyerte a Népszabadság gyermekrajz pályázatát. A filmhíradóban egy viharkabátos serdülő vette át a díjat. Ez a világosbarna, vastag vászonból készült, nagyzsebű kabát az ötvenes évek tavaszi-őszi, a nagyon szegényeknek téli viselete is volt. Ez a kabát szimbolikusan is rajta maradt, mint a vidékiség. Mert bár a győzelemmel együtt járt a pesti képző- és iparművészeti gimnáziumba való felvétel is, erről sem ő, sem a szülei nem tudtak. Fölvételizett, erre elutasították. Ez a vidékiség, tömören. Zoltánfy Szegeden végezte iskoláit. 1971-ben 27 éves volt, amikor az egyetlen létező tévécsatornán, a TV Galériájában D. Fehér Zsuzsa művészeti író mutatta be képeit. Zoltánfy negyven perc alatt országos hírű festő lett. A komcsik - lehet, hogy sznobériából – de tisztelték a kultúrát.
Zoltánfy művelt, tiszta, szerény és hallgatag ember volt. Ötvenhatban is, amikor az öccse ollóval piszkálgatta egy kézigránát gyutacsát a vasárnapi ebédnél, és ijedtében az asztal alá dobta, neki a dobhártyája is megrepedt; nemcsak a lába lett tele szilánkkal, mint a család többi tagjának. Mert ő akkor is hallgatott.
Én csak egy reneszánsz kismester szeretnék lenni, ez volt az egyetlen mondat, amit többször is hallottam tőle. Szerénytelen mondat, mert a trecento meg a quatrocento idején kismesternek lenni is nagy tisztesség volt.
Az 1970-ben festett „Kocsma” című képén, a már-már a hiperrealizmus határát súroló ábrázolást megemeli az alakok némasága. Tömve a Sárkány kocsma, együtt vagyunk még itt, de már nem tudunk mondani egymásnak semmit. Amikor pedig hiányolt a sörözőből, odafestette a beszélő meg a hallgató ferit a Tiszával egy képre.
A kor, amely festővé tette a címfestő fiát nem tűnt reneszánsznak, inkább valami késő középkori zűrzavarnak. De szemlélődő, nyugodt természete felfedezte benne - bennünk - azokat az elemeket, amelyeket a kora reneszánsz tisztaságával, a színek mögül elővilágló hittel felmutathat múltnak, jövőnek. Az egyidejűségben megmutatkozó szimultaneitást csak a kiválasztottak képesek vászonra vinni. A németalföldiek is csak alföldiek, éppúgy, mint mi, ezt is ő látta legtisztábban a magyar piktúrában. Zoltánfy Istvánt a szürrealizmusban is a filozófia és az a festői módszer érdekelte, amely alkalmas volt az ő világának elmondására. Mert mesemondó volt ő, mint Süli András, az okosok által naivnak nevezett festő, aki Szegeden halt éhen, a nagydíj elnyerése előtt egy héttel. Mindketten ismertük őt a Szent István téri piacról, ahol egy giccsfetőnőnek robotolt éhbérért.
Tájak, emberek, tárgyak vonulnak Zoltánfy vásznain, nemzedékek és felhők, vaskosan is tünékeny parasztházak és örökkévalóságra szólóan merev, félszeg tartásban öregemberek és fiatalok. A századfordulós fotográfiákról átlépett, retusálatlan alakok keveredve a pillanatfotónyi életű maiakkal. Bűnöm az volt, hogy megpróbáltam Pestre csábítani. Nem ment, és nem is mehetett el Szegedről - ezekből az emberekből táplálkozott. És persze a mai napig nincs állandó galériája.
Zoltánfy képein újra az emberek kerültek a központba. Képíró volt ő, a szó mindkét értelmében, a gazdag szegedi kézművesség és a kifogyhatatlan irodalmi kincsesláda letéteményese, tovább gondolója. Az életerő mély, természetes, isteni ritmusát festette egész életében. Bennünket. A szegedi nemzetet. Úgy gyűjtötte a sorsokat, mint a régi butéliákat, cserépedényeket, kopottan is az ősök keze nyomát viselő bútorokat. Hiszen a sorsunk törékeny, akár a cserép, és mégse mulandó, ha van, ki diribdarabjait gonddal, szeretettel összeragasztja. Ő már régen úgy festett, ahogy én csak szerettem volna írni akkoriban.
Szeged kiscsibéjén, Deszken a róla elnevezett iskola előtt szobrot kapott pár éve, ő, aki híd volt az alföldi realizmus és a tündéri szürrealizmus között. Szobra van. Ahelyett, hogy ontaná az érett remekműveket. Mint a 44 évesen elszállt Saint-Exupéry, D. H. Lawrence és Francis Scott Fitzgerald. Vagy Jackson Pollock, aki szintén autóban végezte. Egy közös mindegyikükben: maradandó életművet hagytak hátra. Nem az számít, mennyi ideig, hanem az, hogyan szerepelünk Isten színjátékában, amit jobb híján életnek hívunk.
Temesi Ferenc
A képen (balról jobbra): A Zoltánfy iskola deszki igazgatója, a Család és Kernács Gabriella művészettörténész
Magyar Tudományos Akadémia, 2016. december
Magyar Tudományos Akadémia, 2016. december
