Már nem rajzolok arcot a napocska arcára, és nem színezem be kékre a felhőt, mégsem rajzolok többé nektek, anya és apa. Megírtam egy szakdolgozatot, naponta átlagosan tizenöt e-mailt írok a munkahelyemen, gondosan figyelve arra, hogy ne legyek passzív agresszív, további szép napot kívánok a levelek végén, mégsem tudok levelet írni neked, egyetlen szerelmem.
Már nem írok a Mikulásnak, Messengeren küldök linket arról, amire vágyom, hogy ne kelljen sokat járkálnod a városban, hideg van odakint, édes nagyim. De ugye anya, a levelet, amit a Mikulásnak írtam régen, legalább megpróbáltad feladni? Miért nem merült fel bennem soha, hogy mi van, ha nem is ért célba?
Miért aggódom most mégis azon, hogy mi van, ha az állásjelentkezésem, amire három nap volt kitalálni, hogy egyáltalán mi a motivációm a SPAM mappába került? Miért nem aggódtam akkor azon, mit gondol majd rólam a Mikulás, amikor olvassa? Azóta tudom, merre van a posta, mikor kezdjek kedvessel vagy tisztelttel egy e-mailt, minden esélyem megvan arra, hogy célba juttassam, amit mondani akarok, mégsem találom a szavakat, pedig, ha hihetünk a statisztikáknak, állítólag harmincezret is használok. Fogalmam sincs, hogy mire.
Idei ajándékunkkal segítünk megtalálni a szavakat, hogy végre újra sikeresen kézbesíthess! Leveleket írtunk, címzettek nélkül, de a kézbesítést már te végzed. Kerestük, kutattunk a szavaink között, és találtunk néhányat, amivel a szüleidhez, a tesódhoz, nagyidhoz, szerelmedhez, barátodhoz szólhatsz. Aztán kivettünk a levelekből mindent, ami a miénk volt, hogy helyére tehesd mindazt, ami a tiétek.
